Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-133

133. országos ülés 1907 április 6-án, szombaton. 7,-) mondjuk, adja Isten, hogy olyan anyagi helyzetben legyünk, hogy népünknek módjában legyen, hogy ne csak a magyar nyelvet sajátítsa el, hanem más nyelvet is megtanuljon, mert minél több nyelvet beszél valaki, annál műveltebb és annál könnyebben tud magán segiteni. Sajnáljuk azonban, hogy ma a helyzet egészen más. Ha a községekbe megyünk, akkor látjuk, hogy a lakosság nagy százaléka nemcsak magya­rul nem tud, hanem saját nyelvét sem tanulja meg ugy, hogy azon irni, olvasni tudjon. Pedig az iskolának először arra kellene törekednie, hogy saját anyanyelvükre tanitsa meg a növendékeket. Azután könnyebben megy az állam nyelvének elsajátítása. Többek részéről elhangzott az a különben igazságos elv, hogy az élet tanítja meg az embereket bizonyos nyelvre. Képzeljék el, milyen a helyzet egy tisztán nemzetiségi: román-, tót- vagy szerblakta vidéken, az oly községben, a hol bármilyen — állami vagy nem állami — iskola van. Képzeljék el, hogy azt a szegény tanítót kötelezzük a törvény értelmében, hogy hat éven belül megtanítsa azt a nyelvet ugy, hogy a tanuló gondolatait szabatosan fejezze ki az ország nyelvén, magyarul. Ez az én nézetem sze­rint annyira merész követelés, hogy "azt hiszem, hogy az urak, ha igazságosak akarnak lenni, belát­ják ezt. Ha az a tanító a követelménynek meg­felelni nem tud, akkor egyszerűen elcsapják. Ne csodálkozzanak tehát, hogy ha a tanítók is állást foglaltak ezen törvényjavaslat ellen, daczára annak, hogy pénzről, fizetésemelésről volt szó. Mikor elolvasták azt a szakaszt, látták, hogy annak a feltételnek, a mely a törvényjavaslatban foglaltatik, nem képesek eleget tenni és így na­gyon könnyen megtörténhetik az az eset, hogy nemcsak nem lesz szegényeknek felemelt fizetésük, de egyáltalában nem lesz fizetésük, mert elcsap­ják, mert nem tudnak elegendő eredményt fel­mutatni. Ne csodálkozzanak tehát azon, ha a mi közvéleményünk ilyen határozottan nyilatkozik ezen törvényjavaslat ellen és ha, a mint erről ma meggyőződtem, szerb testvéreink még impozán­sabb módon nyilatkoznak az ellen, midőn 30.000 aláírással ellátott tütakozást adtak be. Már egyik felszólalásomban, melyet e t. ház­ban tartani szerencsés voltam, felemiitettem, hogy ne keressük mi a nyelvi egységet, mert ez utópia, ez elérhetetlen valami. (Az elnöki széket Návay Lajos alelnök foglalja el.) Mi akarjuk a kölcsönös megértést, az áUam boldogitását, csakhogy azt hiszszük, hogy jogo­sítva vagyunk, hogy megmondjuk az uraknak őszintén, miképen képzeljük mi ezt, hogy fel­világosítsuk az urakat, hogy rossz utón járnak e tekintetben. A mint az előttem szólott Popovics György t. képviselőtársam is kifejezte, azért jöt­tünk ide a képviselőházba, mert az volt a czélunk. hogy egy utolsó kísérletet tegyünk : meg tudjuk-e magunkat értetni az urakkal, vagy sem ? Az urak ezt az álláspontot nem honorálták és nem honorálják ma sem, annyira idegesek és izgatottak, hogy ha a legártatlanabb ellenvéle­ményt koczkáztatjuk, rögtön ránk zúdulnak, ki­kergetéssel fenyegetnek. Am tegyék. Mi nem sze­mélyes érdekeinkben, hanem nemzeteink és né­peink, meg a közös haza érdekében jöttünk ide, gondolván, hogy az urak mégis jobb gondolatra fognak térni. (Zaj.) Elismerem, aláírom, a magyar hazáért küzdöttek az önök ősei, de a magyar hazáért küzdöttek a mi őseink is, kik a vérüket ontották a külellenségek elleni védekezésben. Tették ezt talán még nagyobb mértékben, mint a magyarok, mert az összes nemzetiségek a peri­fériákon lakván, az ellenséggel mindig nekik kellett először szembeszállniuk. (Igaz ! Ugy van ! a közé­pen. Zaj.) Arról is meggyőződhettek az urak, hogy első felszólalásainktól kezdve, egészen a mostanig, a mi képviselőink és a mi pártunk, ha az urak egy bizonyos eszmét, ideát érvényesíteni akartak, ellenérveiket, indokaikat és ezitáczióikat mindig a tényleges, alkotmányt biztosító, pozitív, törvé­nyekből vették, a legnagyobb magyar állam­férfiakra : Kossuth Lajosra, Eötvös József báróra. Deák Eerenczre, Wesselényire stb. hivatkoztak, a mint tette ezt ma Popovics György t. kollégám is. És nekem igazán fáj, hogy bár önök — nem mondom általánosságban — tisztelettel viseltet­nek elhunyt nagyjaik emléke iránt, mégis nem egyszer hallottunk itt bizonyos oldalakról olyan kifakadásokat és megjegyzések koczkáztatását, hogy ezek a nagy férfiak elavult emberek. (Ellen­mondások a baloldalon. Zaj. Elnök csenget.) Azt is mondották, hogy naivok vagy, hogy — és ez volt a legenyhébb megjegyzés : igen ám, de ezek az em­berek 30 évvel ezelőtt éltek s ha ma élnének, bizo­nyára nem beszélnének ugy, mint beszéltek akkor, hanem akczeptálnák a Markos Gyulák elveit. (Mozgás.) Szegények ! Ha meghallanák és meg­tudnák azt, a mi most itt történik, azt hiszem meg­fordulnának sírjaikban. Egy hang (a baloldalon) : Biztosan! (De­rültség.) Miháli Tivadar : Mert ezek a nagy férfiak oly magas fokon állottak és olyan erős igazságokat hirdettek, hogy szavaik nemcsak három év múlva, hanem háromszáz vagy háromezer esztendő elmul­tán is igazságosak lennének, (Igaz ! Ugy van ! a közé­pen.) mivel ők nemcsak a történelmi jogok fontos­ságát ismerték el, hanem elismerték az isteni és emberi jogokat is, és mi : emberi jogokért is küz­dünk e képviselőházban. (Igaz! Ugy van! a középen.) Azok a nagy államférfiak, a kiknek szavait idézni szoktuk, elismerték, hogy e haza boldogulása és fejlesztése csakis akkor lehetséges, ha az itt lakó összes nemzetiségek a legjobb egyetértésben élnek egymással, a mi csak ugy érhető el, ha a nemzetisé­gek közösen, recziprok elismerik egymásnak sza­badságjogait és tiszteletben tartják egymás intéz­ményeit, a mennyiben csak egyenlők között lehet 10*

Next

/
Thumbnails
Contents