Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-133

133. országos ülés 1907 április 6-án, szombaton. 7,-) mondjuk, adja Isten, hogy olyan anyagi helyzetben legyünk, hogy népünknek módjában legyen, hogy ne csak a magyar nyelvet sajátítsa el, hanem más nyelvet is megtanuljon, mert minél több nyelvet beszél valaki, annál műveltebb és annál könnyebben tud magán segiteni. Sajnáljuk azonban, hogy ma a helyzet egészen más. Ha a községekbe megyünk, akkor látjuk, hogy a lakosság nagy százaléka nemcsak magyarul nem tud, hanem saját nyelvét sem tanulja meg ugy, hogy azon irni, olvasni tudjon. Pedig az iskolának először arra kellene törekednie, hogy saját anyanyelvükre tanitsa meg a növendékeket. Azután könnyebben megy az állam nyelvének elsajátítása. Többek részéről elhangzott az a különben igazságos elv, hogy az élet tanítja meg az embereket bizonyos nyelvre. Képzeljék el, milyen a helyzet egy tisztán nemzetiségi: román-, tót- vagy szerblakta vidéken, az oly községben, a hol bármilyen — állami vagy nem állami — iskola van. Képzeljék el, hogy azt a szegény tanítót kötelezzük a törvény értelmében, hogy hat éven belül megtanítsa azt a nyelvet ugy, hogy a tanuló gondolatait szabatosan fejezze ki az ország nyelvén, magyarul. Ez az én nézetem szerint annyira merész követelés, hogy "azt hiszem, hogy az urak, ha igazságosak akarnak lenni, belátják ezt. Ha az a tanító a követelménynek megfelelni nem tud, akkor egyszerűen elcsapják. Ne csodálkozzanak tehát, hogy ha a tanítók is állást foglaltak ezen törvényjavaslat ellen, daczára annak, hogy pénzről, fizetésemelésről volt szó. Mikor elolvasták azt a szakaszt, látták, hogy annak a feltételnek, a mely a törvényjavaslatban foglaltatik, nem képesek eleget tenni és így nagyon könnyen megtörténhetik az az eset, hogy nemcsak nem lesz szegényeknek felemelt fizetésük, de egyáltalában nem lesz fizetésük, mert elcsapják, mert nem tudnak elegendő eredményt felmutatni. Ne csodálkozzanak tehát azon, ha a mi közvéleményünk ilyen határozottan nyilatkozik ezen törvényjavaslat ellen és ha, a mint erről ma meggyőződtem, szerb testvéreink még impozánsabb módon nyilatkoznak az ellen, midőn 30.000 aláírással ellátott tütakozást adtak be. Már egyik felszólalásomban, melyet e t. házban tartani szerencsés voltam, felemiitettem, hogy ne keressük mi a nyelvi egységet, mert ez utópia, ez elérhetetlen valami. (Az elnöki széket Návay Lajos alelnök foglalja el.) Mi akarjuk a kölcsönös megértést, az áUam boldogitását, csakhogy azt hiszszük, hogy jogosítva vagyunk, hogy megmondjuk az uraknak őszintén, miképen képzeljük mi ezt, hogy felvilágosítsuk az urakat, hogy rossz utón járnak e tekintetben. A mint az előttem szólott Popovics György t. képviselőtársam is kifejezte, azért jöttünk ide a képviselőházba, mert az volt a czélunk. hogy egy utolsó kísérletet tegyünk : meg tudjuk-e magunkat értetni az urakkal, vagy sem ? Az urak ezt az álláspontot nem honorálták és nem honorálják ma sem, annyira idegesek és izgatottak, hogy ha a legártatlanabb ellenvéleményt koczkáztatjuk, rögtön ránk zúdulnak, kikergetéssel fenyegetnek. Am tegyék. Mi nem személyes érdekeinkben, hanem nemzeteink és népeink, meg a közös haza érdekében jöttünk ide, gondolván, hogy az urak mégis jobb gondolatra fognak térni. (Zaj.) Elismerem, aláírom, a magyar hazáért küzdöttek az önök ősei, de a magyar hazáért küzdöttek a mi őseink is, kik a vérüket ontották a külellenségek elleni védekezésben. Tették ezt talán még nagyobb mértékben, mint a magyarok, mert az összes nemzetiségek a perifériákon lakván, az ellenséggel mindig nekik kellett először szembeszállniuk. (Igaz ! Ugy van ! a középen. Zaj.) Arról is meggyőződhettek az urak, hogy első felszólalásainktól kezdve, egészen a mostanig, a mi képviselőink és a mi pártunk, ha az urak egy bizonyos eszmét, ideát érvényesíteni akartak, ellenérveiket, indokaikat és ezitáczióikat mindig a tényleges, alkotmányt biztosító, pozitív, törvényekből vették, a legnagyobb magyar államférfiakra : Kossuth Lajosra, Eötvös József báróra. Deák Eerenczre, Wesselényire stb. hivatkoztak, a mint tette ezt ma Popovics György t. kollégám is. És nekem igazán fáj, hogy bár önök — nem mondom általánosságban — tisztelettel viseltetnek elhunyt nagyjaik emléke iránt, mégis nem egyszer hallottunk itt bizonyos oldalakról olyan kifakadásokat és megjegyzések koczkáztatását, hogy ezek a nagy férfiak elavult emberek. (Ellenmondások a baloldalon. Zaj. Elnök csenget.) Azt is mondották, hogy naivok vagy, hogy — és ez volt a legenyhébb megjegyzés : igen ám, de ezek az emberek 30 évvel ezelőtt éltek s ha ma élnének, bizonyára nem beszélnének ugy, mint beszéltek akkor, hanem akczeptálnák a Markos Gyulák elveit. (Mozgás.) Szegények ! Ha meghallanák és megtudnák azt, a mi most itt történik, azt hiszem megfordulnának sírjaikban. Egy hang (a baloldalon) : Biztosan! (Derültség.) Miháli Tivadar : Mert ezek a nagy férfiak oly magas fokon állottak és olyan erős igazságokat hirdettek, hogy szavaik nemcsak három év múlva, hanem háromszáz vagy háromezer esztendő elmultán is igazságosak lennének, (Igaz ! Ugy van ! a középen.) mivel ők nemcsak a történelmi jogok fontosságát ismerték el, hanem elismerték az isteni és emberi jogokat is, és mi : emberi jogokért is küzdünk e képviselőházban. (Igaz! Ugy van! a középen.) Azok a nagy államférfiak, a kiknek szavait idézni szoktuk, elismerték, hogy e haza boldogulása és fejlesztése csakis akkor lehetséges, ha az itt lakó összes nemzetiségek a legjobb egyetértésben élnek egymással, a mi csak ugy érhető el, ha a nemzetiségek közösen, recziprok elismerik egymásnak szabadságjogait és tiszteletben tartják egymás intézményeit, a mennyiben csak egyenlők között lehet 10*