Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-133

133. országos ülés l'JU7 április Ü-án, szombaton. 61 eszme nem lesz harczi jelszó, hanem annak égisze alatt testvéri szeretet és szabad fejlődés fog uralkodni. A törvényjavaslat 19. §-a előírja, hogy a nem magyar tannyelvű elemi iskolákban a nemzetiségi ifjaknak olyképen tanítandó a magyar nyelv, hogy a gondolataikat magyarul érthetően tudják kifejezni. (Mozgás.) Egy hang (a középen): Mint az egyetemi professzorok ! (Halljuk ! Halljuk !) Elnök : Csendet kérek ! Manojlovics János: Tudvalevő dolog, hogy a közoktatásügyi bizottság ezen szakasznál túlliczitálta a miniszter ur hazafiságát és az »ő életczéljának megfelelőleg« ismérv elhagyásával egyszerűen maga a bizottság ráczáfolt azon a magyar nyelv tanítása mellett felhozni szokott érvre, hogy a nem magyarságnak saját érdekében kell magyarul tudni. T. ház ! A jelen törvényjavaslatot pedagógiai szempontból bajos bírálni, mert ez nem pedagógusnak pedagógiai, hanem politikusnak politikai munkálata. A magyar nyelvnek ilyen mérvben és oly módon való tanításával szemben, a hogy az kontemplálva van, fő aggodalmam, hogy veszélyeztetve van az ifjúság harmonikus nevelése. Az általános elemi ismeretek elsajátítása itt nem önczél, hanem nagyjában csak eszköz a magyar nyelv tanítására. Háia isten, túl vagyunk most azon a felfogáson, hogy ma a jogrend csak a népek sötétségben tartásával tartható fenn, ellenkezőleg, csak a népnek legnagyobb mértékben való felvilágosításával biztositható a haladás a természetes fejlődés utjain. (Zaj. Elnök csenget.) Minél mélyebben van a föld mélyébe zárva a tüzes láva, annál irtózatosabb erupczióval tör magának utat felfelé. Oly forradalmak, mint a milyeneket a szomszéd országokban látunk, csak ott fordulhatnak elő, a hol a nép lelkét és elméjét az éj leple borítja. Ily nép néma, de ha egyszer megszólal, összedőlnek Jerikó falai! Mi, t. képviselőház, nemcsak nem ellenezzük a magyar nyelv tanítását, sőt ellenkezőleg, szeretjük, ha népünk megtanul magyarul. A mi népünk pl. oly helyen, a hol más nemzetiségek is laknak, elsajátítja azok nyelvét s nem szokatlan, hogy írni olvasni nem tudó földmives 3—4 nyelvet beszél; megtanulja nem az iskolában, hanem az élet iskolájában. Ara legyen az iskola is a nép segítségére a nyelv elsajátításában, de a nyelvtanulás ne legyen akadálya az általános elemi ismeretek elsajátításának. Jelen törvényjavaslat következményeképen azonban én népünk szellemi hátramaradottságát, pozitív tudásának csökkenését látom és azt, hogy népünk ekkép korlátoltabb gondolatait nemcsak magyar nyelven nem fogja tudni szabatosan kifejezni, hanem egyetlenegy nyelven sem. A ki a népiskolában pedagógiai elveket kivan érvényesíteni, a ki Jan Amos Komenski, Pestalozzi és Diesterweg nagy szellemeivel összeütközésbe jönni nem akar, az anyanyelven való oktatást az iskolából nem küszöbölheti ki. Már pedig az anyanyelven való oktatás — az oktatásnak »elismert« legtökéletesebb módja — nálunk csak kegyelemből ideig-óráig »tűrt« metódus. Mi a magyar nyelv megtanulása felé irányzott törekvést nem ellenezzük, de igenis ellenezzük azt, hogy a magyar nyelv megtanulása mint eredmény, a nem állami népiskolák létének conditio sine qua non-ja legyen. Annyi tantárgy mellett, a melyek magukban véve is a gyermekek túlterheltsége folytán vagy redukálandók lennének, vagy a modern államok mintájára hat évről nyolczra lennének megosztandók, még azt is megkövetelni az elemi iskolától, hogy egy nyelvre tökéletesen megtanítsa a gyermekeket, nem egyéb, mint oly feltételhez kötni a nem állami iskoláknak létét, a melynek ők megfelelni nem képesek, szóval, ez is gróf Csáky szavai szerint: az államosításnak egy burkolt neme. Mindez csak azért történik, mert önök abban a tévhitben vannak, hogy a hazaszeretetnek terjesztése csakis a magyar nyelv terjesztésével érhető el, hogy a magyar nyelvnek terjesztése, térfoglalása egyúttal a magyar állameszmének is térfoglalása, hogy hazafi csak oly magyar állampolgár lehet, a Id magyarul beszél. Ezen tévhit illusztrálására bátor leszek egy uti élményemet elbeszélni. Pár évvel ezelőtt külföldi útra indulva, felszálltam a túlzsúfolt gyorsvonatra. Internaezionális társaság volt együtt. Volt egy Amerikába kivándorló bolgár és egy bulgáriai örmény család, volt ott egy georginiai orosz hadseregben szolgáló katonatiszt nejével, a ki kisorosz származású. Én útközben felkértem örmény útitársamat, irjon be valamit a naplómba örményül. 0 kérésemnek megfelelt és irt is a naplómba. Ezt nem értvén, megkértem azután bolgár útitársamat, hogy irja meg ugyanezt bolgár nyelven: >>Moo milo otecsesztvo* — »Én édes hazám !« A kivándorlóknak mintegy utolsó búcsúüzenete hazájukhoz. A georginiai az ő anyanyelvén, a kisorosz nő sajátján írták be ugyanezt naplómba. Ezt a gyűjtést folytattam Ausztriában, Cseh- és Németországban, Belgiumban, Hollandiában, Angliában, Francziaországban, mindenütt gyűjtöttem ezt az eszmét, különböző anyanyelveken visszaadva. Parisból Strassburgig utaztam egy elzászi családdal. Az apa utazott 14—15 éves leánykájával. Németül társalogtunk. Előttük említettem ezt a gyűjteményemet, és kérésemre az elzászi leány bánatos mosolylyal apjára tekintett és hirtelen pár szót vetett naplómba. Én megilletődéssel olvastam e gyermekleány hazafias érzelmeinek megnyilatkozását: »Ma Francé — une Alsacienne...« Ez elzászi leány német állampolgár, anyanyelve német, a leány beszél németül, ennek daczára az ő hazája a szép Francziaország ... A gyermekleány eme pár szava a német vaspolitika kudarcza, és tanulság ebből nnndnyájunkra nézve az, hogy a hazának egységét ne keressük a nyelvnek egy-