Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-133

56 133. országos ülés 1907 április 6-án, szombaton. javaslat kilátásba helyez, ha meggondoljuk, hogy az alapfizetés ezelőtt háromszáz forint volt, most pedig kétszer annyi lesz, még a nem államiaknál is majdnem kétszer annyi, hogy ha meggondoljuk, hogy a régi fizetési rendszer szerint 84 forint volt a 30, 40 sőt 50 esztendeig szolgáló tanitónak és özvegyének a nyugdija, most pedig 30 évi szolgálat után a tanitó nyugdija megközelíti, sőt épen eléri az 1600 koronát, ha, t. képviselőház, még ezt az eredményt is kicsinylik, gáncsolják és gúnynyal fogadják bizonyos helyeken, akkor ezt valóban nagyon helytelenül cselekszik. (Helyeslés.) Épen azért kötelességünk nekünk, a kik a tanitás vezetői is vagyunk, a kik az egyházi téren is működünk, innen is hangoztatni ezt, hogy értsék meg az illetők, a kik békétlenkednek és elégedetlenkednek, hogy mi, a kik a helyzetet és a viszonyokat sokkal közelebbről ismerjük, megnyugvással fogadjuk ezt a törvényjavaslatot, hogy lassanként nekik is meg kell azt érteni, hogy ennél többet ez idő szerint tenni nem lehetett. (Helyeslés.) Mennyit küzdött a tanitóság azért is, hogy köztisztviselőknek elismertessenek és ez mindeddig nem sikerült. E javaslat azon kezdődik, hogy a tanitó köztisztviselő. Igen helyesen, mert ez igazságos és jogos követelés volt. Mennyire ellentétben áll ezzel a javaslattal egyik ellenzőjének, Molnár János t. képviselőtársunknak az az álláspontja, a mely szerint a tanitókat még most is a cselédek és kisiparosok és vállalkozók sorozatába akarja ledegradálni, a mikor azt mondja, hogy szabadon kell hagyni az alkudozást a tanitóval a fizetésre nézve! Ezt egy házi nevelővel meg lehet tenni, de egy okleveles ember tekintélyét teljesen aláásná, ha az iskolafentartó testületeknek a tanítókkal egyezség utján.lehetne szerződést kötni. (Igaz ! Ugy van!) Ezt a tanitók nem igen köszönik meg a t. képviselőtársunknak, de nem is köszönhetik meg, sőt mindannyiunknak helyteleniteni kell azt. És én azt hiszem, hogy még, a mire egészen tapintatlanul hivatkozott az én felfogásom szerint a t. képviselő ur, — és ezt minden tisztelettel jegyzem meg — még Róma sem helyeselné ezt az álláspontot, mert ő azzal kérkedett, hogy az az ő álláspontját minden tekintetben helybenhagyja. Ezt a t. képviselő ur tapintatlanul hozta fel, mert különösnek találhatná mindenki, hogy itt azzal lehessen érvelni a törvényhozásban, hogy mit fog erre más, idegen hely mondani. Azt akarom ezzel dokumentálni, hogy még olyan bölcs férfiú is, mint Molnár János t. képviselőtársam, elfogultságból igy el tudta véteni a dolgot. Többen mondták, — ő is azt mondta — hogy e törvényjavaslat életbeléptetése sérti a felekezeti autonómiát és egyik képviselőtársam felebaráti nagy szeretettel és részvéttel irányunkban, a kik az autonómia árnyékában, védelme alatt és kenyerén növekedtünk fel, azt mondta, hogy jó lesz, ha vigyázunk és megőrizzük azt, a mi vesztem valónk van. Legyen nyugodt t. képviselőtársunk, bennünket, a kik az autonómiát egy pár évtized híján 400 esztendő óta óriási áldozatok árán épitgetjük, szilárdítjuk, erre figyelmeztetni nem szükséges. (Igaz 1 ügy van ! a szélsőbaloldalon.) De nincs is kitől félteni; ezen törvényjavaslatnál egyáltalában nincs, hiszen nem erőszakolja ez a törvényjavaslat az iskolafentartó felekezeteket, hogy ezt okvetlenül el kell fogadni, csak azt mondja ki kötelezőleg, hogy mennyi legyen a tanító fizetése. Ha a felekezetek olyan túlérzékenyek volnának, hogy az autonómiát ez által sértve látnák : tessék nekik zsebükbe nyúlni, — ä mit meg is tennének — hogy ha nem akarják a kormány hatalmát még csak közel se férkőzni engedni az autonómiához. De nem igy áll a dolog ; a törvényjavaslat nem erőszakol senkit, a kinek tetszik, elfogadja. A mig ez a törvényjavaslat nem volt meg, addig is napirenden volt a felekezeti iskolafentartó hatóságoknál — a mi egyházainknál is, még pedig nem is nagyon szegényes helyeken — a tanítói fizetés kiegészítésének kérdése. A békétlenkedő tanitókat és mindazokat, a kik kicsinyük a fizetés üy módon való megállapodását, figyelmeztetnünk kell, hogy abból az alacsony fokozatból, a hol eddig állott a tanítói fizetés, egyszerre átmenni a magasabba, ez kielégitő és ez lesz most az alap, a melyet hovatovább nagyobbra lehet fejleszteni. De szükségesnek látom e helyen a javaslatnak meggyőződésem szerint fogyatkozásait is felemlíteni. Nem sok reménynyel vagyok az iránt, mintha ezt a miniszter ur elfogadná, de mégis hangsúlyoznom kell, — bár már Meczner Béla t. képviselőtársam ugyanez álláspontról birálta a javaslatot — hogy, ha igazságosak akarunk lenni, még pedig nemcsak felekezeti szempontból, de egyáltalában, a mi tanítóinkkal és velünk felekezeti emberekkel szemben, akkor számitanunk kell annak a korrigálására, hogy t. i. a felekezeti, vagy jobban mondva a nem állami tanítóknak kevesebb a fizetése, mint az államiaknak. Pedig nemcsak hogy egyenlő munkát végeznek pl. a felekezetiek, hanem pl. nálunk még többet is végeznek a felekezetiek, vallást is tanítanak, mig az államiak nem tanítanak, vagyis a felekezetiek egy tantárgygyal többet tanítanak. Azután a kántorok meg temetéseket végeznek, a templomi istenitiszteletek alkalmával szolgálatokat teljesítenek és pedig nem ugy, a mint valaki itt mondta, hogy a temetési szolgálatot rendesen a tanóráknak megtartása után teljesitik, hanem sokszor, a kényszerhelyzetből folyólag, épen a tanitás ideje alatt is, ugy hogy ezeknek a tanítóknak, a kik egyszersmind kántorok is, megfeszített erővel kell törekedniök arra, hogy többi tanitótársaikat, a kik ilyen külön szolgálattal nincsenek elfoglalva, a tanitás eredménye tekintetében utóiérhessék. Hangsúlyozzuk ezt és majd az idők folyamán mindig lesznek férfiak, a kik ennek a fogyatkozásnak kiigazítását sürgetni fogják, s reméljük, hogy az idők haladásával majd a következő kormányoknak kultuszminiszterei be fogják ezt látni és ezt a fogyatkozást meg fogják szüntetni.