Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-142

142. országos ülés 1907 április IH-án, csütörtökön. 309 szén el ne veszszenek, és lia jól hallottam, az általa benyújtott módosításban az van, hogy a kántori járandóságok is együttesen számitandók a tanítói fizetésekkel. Ezen kifejezés helyett tehát: »tanitói fizetésbe számitandók«, bátor vagyok indítvá­nyozni, hogy hagyassék ki ez a szó : »tanitói« és tétessék egyszerűen ugy, hogy : »a járandóságok együttesen veendők szárnitásba<<. Ez még jobban kidomborítja azt a gondolatot, melyet Kaufmann Géza képviselőtársam volt szíves előadni, és még inkább biztosítja a felekezetek számára a kántori jövedelmet. Bátor vagyok indítványomat elfogadásra ajánlani. Raisz Aladár jegyző: Jánoky-Madocsányi Gyula ! Jánoky- Madocsányi Gyula: T. ház ! Nem minden aggodalom nélkül járulhatok szavaza­tommal ezen paragrafus elfogadásához, ép ezért kötelességemnek tartom egész röviden, néhány szóval legalább, aggodalmaimat előadni. A második szakasz azt tartalmazza, hogy a kántori fizetés mint tanítói fizetés veendő be az újonnan kiegé­szítendő fizetésbe. Hogy ez nagy sérelem és nagy méltánytalanság a kántortanítókkal szemben, az fejtegetésre nem szorul, elég, ha ezt azzal a pél­dával illusztrálom, hogy előfordulhat igen könnyen az az eset, hogy egy községben két tanító van, a kik közül az egyik azonkívül, hogy tanító, még kántori teendőket is végez, és ez az ember, ki úgy­szólván még egyszer annyi munkát végez, mint másik kollégája, csakis olyan javadalmazásban és díjazásban részesül, mint a másik.­Hogy az a kántori foglalkozás nem valami könnyű mellékfoglalkozás, a mi esetleg csak kevés időt venne igénybe, ezt, azt hiszem, mindenki, ki a viszonyokat ismeri és azt a nehéz, fáradságos munkát, mit a kántorok végeznek, látta, maga is tudja. A kántornak nincsen vasárnapja, a kántor­nak nincsen vakácziója, ebben a tekintetben az ő működése, az ő helyhez kötöttsége a legsúlyo­sabbak közé sorozható minden téren. Ezért jogos­nak és méltányosnak tartottam volna, hogy ha annyiban legalább honorálni lehetett volna eme fáradságot, hogy legalább valami előnyben része­sülhetett volna azokkal szemben, kik csak a taní­tási munkával foglalkoznak. Ez azonban lehetet­len volt, a kultuszminiszter ur ezt kifejtette oly nyomós érvekkel, hivatkozva az országnak sajnos, meglehetősen gyenge pénzügyi viszonyaira, hogy nekem is ezen érvek előtt megkell hajolnom. Tehe­tem ezt másrészt megint azért, mert nagy öröm­mel és megnyugvással hallottam tegnap ama meg­jegyzését, hogy ő maga is belátja, hogy tekintettel az. ország fináncziális viszonyaira, eme törvény­javaslat még korántsem tekinthető a kérdés vég­leges megoldása gyanánt, hanem csak egy lépés akar lenni előre, kezdete egy útnak, a melyet igenis, a miniszter ur is hajlandó lesz, a mint az országnak viszonyai ezt megengedik, végig is járni. Azért ezt a szakaszt megszavazom különösen azért is, mert ama benyújtott módosítások, a melyeket előttem szóló t. képviselőtársam a t. ház elé terjesztettek, hivatva vannak szerintem a jövőre nézve egyengetni annak útját, hogy a kántortanítóknak ezen jogos kívánságai teljesít­hetők legyenek. Ezekre való tekintetből ajánlom előttem szóló Csernoch János t. képviselőtársam módosítását elfogadásra. Elnök : Ki következik ? Ráth Endre jegyző: Bella Mátyás! Bella Mátyás : T, képviselőház ! Ezen szakaszra vonatkozólag a közoktatásügyi bizottságnak indo­kolása a következő megjegyzést teszi (olvassa) : »Lényeges sérelmet orvosol a javaslat, midőn ki­mondja, hogy a tanítói és kántori javadalmazás a nyugdíjigény megállapításánál is egységesen szá­mítandók T. ház ! Az a körülmény, hogy eddig a kántori javadalmazás a nyugdíjigény felszámításánál nem volt tekintetbe véve, tényleg nagy sérelem volt a tanítóságra nézve, mert tényleg csakis az 1893. évi törvény intézkedéseinek köszönhető az, hogy ma egy diplomával ellátott tanító 40 évi működés után kénytelen 200, esetleg 250 frtos nyugdíjjal meghúzódni. Ma máskép áll a dolog. Jelen törvény­javaslat értelmében 40 év múlva a tanító, akár kántortanító az illető, akár nem, esetleg 2200 koronányi nyugdíjjal vonulhat meg. Sérelmes tehát a különbség tényleg a mostani és az előbbeni nyugdíj lehetősége között. Csakhogy ezen sérelem megszűnését a közoktatásügyi bizottság indokolása ugy tünteti fel, mintha ez a javaslatnak az érdeme volna, mintha az állam áldozatokat hozott volna azon a téren, hogy segítse a kántortanítókat azáltal is, hogy kántortanitói járandóságuk után is fog­nak most már nyugdijat élvezni. Ebben bizonyos optikai csalódás van, a melyet ha tüzetesebben szemügyre veszünk, látjuk, hogy az állam ezen a téren épenséggel semmi áldozatot nem hoz, sőt — ha lehet ezzel a kifejezéssel élnem — nyer is azáltal, hogy a kántortanitói javadalma­zást tanítói fizetésnek minősiti, mert ezáltal a hazai összes kántortanitóság járandóságait megspórolja az állam számára. A dolog nagyon világos, t. képviselőház. Az optikai csalódás abban áll, hogy ha a javaslat szemüvegén nézzük, ugy tűnik fel, mintha tényleg a kántortanító kántori járandósága után is húzna ezután nyugdijat, pedig a nyugdijat ő csak a fizetése után húzza. A minimumot a javaslat meg­állapítja a kántortanítókra nézve azzal, hogy kántori jövedelmük a tanítói fizetésbe beszámí­tandó. Most már a nyugdijat nem húzhatja a tanitó a kántori fizetés után, hanem csak az alapfizetés után, az alapfizetésnek pedig meg kell lennie, akár kántortanító valaki, akár nem. Ha nem kántortanító az illető, akkor az állam egészíti ki, vagy pedig az egyház, a kántortanító­nak pedig a maga privát járandóságából kell kiegészítenie a fizetését, azért, hogy a megfelelő nyugdíjban részesüljön.

Next

/
Thumbnails
Contents