Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-138

138. országos ülés 1907 április 13-án, szombaton. 191 nehéz a magyar nemzeti eszmét felépíteni, (ügy van!) Mikor még megjegyzem, hogy azokat a kéréseket és kívánságokat, a melyeket Meczner Béla és Szontágh Andor t. képviselőtársaim felemlítettek, magamévá teszem és a részletes tárgyalások alkalmával azokhoz fogok csatlakozni, a kik ezeket megvalósítani akarják, kijelentem, hogy a törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául elfogadom. (Helyeslés és taps balfelöl.) Gr. Thorotzkai Miklós jegyző : Vlád Aurél! Vlád Aurél: T. képviselőház! Parlamenti szokás szerint kötelességemnek tartom mindenekelőtt az előttem felszólalónak egy pár megjegyzésére reflektálni, különben érdemben a választ neki is majd beszédem folyamán fogom megadni. Itt csak arra kívánok röviden reflektálni, a mit t. képviselőtársam beszéde elején mondani méltóztatott. 0 t. i. nem érti, hogy a kultuszminiszter ur tegnapi beszéde után hogy lehet, hogy valaki meg nem változtatja álláspontját és a törvényjavaslatot el nem fogadja. Azt mondja t. képviselőtársam, hogy a törvényjavaslat intenczióját csak az nem érti, a ki nem akarja megérteni és egyúttal óva int a nemzetiségi ámítások ellen. Mi, t. képviselőház, ehhez hozzá vagyunk szokva, mert ez úgyszólván a helyzet kifolyása. Volt ebben az országban egy ilyen irányzat, mint a milyennek indító oka a jelenlegi törvényjavaslat és a legjobban a 40-es évek elején virágzott, mikor a soviniszta magyar irány minden téren iparkodott érvényesülni és mikor gr. Széchenyi István volt ki leginkább ellene szólt ennek a kárhozatos irányzatnak. 0 volt az, a ki 1842-iki akadémiai székfoglaló beszédében a maga álláspontját nagyon világosan kifejtette. És én t. képviselőtársaim csak arra kérem önöket, olvassák el, olvasva olvassák és gondolkozzanak azon a beszéden, mert én azt hiszem, hogy az sok olyat fog megmagyarázni, a mit különben megmagyarázni nem igen lehet. Minthogy, t. képviselőtársaim, véletlenül nálam van Széchenyinek ez az akadémiai beszéde, szükségesnek tartom röviden azt a részt felolvasni, a mely azt hiszem, meg fogja czáfolni, illetőleg kellő értékükre redukálja azon állításokat, a melyeket az előttem felszólalt t. képviselőtársam az u. n. izgatókra nézve mondott. Széchenyi István akadémiai beszédének ezen passzusa igy szól (olvassa): »De itten búba merül lelkem, mert én legalább, felette kevés kivétellel, alig ismerek egy valóban buzgó magyart is — és ezen őszinteséggel tartozom szent ügyünknek, melynek minden személyes tekintetet alávetek — ki, bármennyi ősz haj fedné is fejét, bármily tapasztalás és életbölcsesség redőzte volna is egyébiránt velejét, mint elmetévedett, ha rögeszméje pendittetik meg, többé-kevésbbé ki ne vetkeznék a kölcsönös méltányosság, sőt az igazság szabályaiból is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk ügye kerül szőnyegre. Ilyen alkalomnál a leghidegebb vérű elragadtatik, a legélesebb látású vaksággal van verve és a különben legméltányosb, legigazságosb is hajlandó felejteni, sőt néha valóban egészen is felejti az örök igazságnak soha nem változó még azon legelső szabályát is, — melyet egy alkalommal sem volna szabad szembül szalasztani — miszerint másnak soha olyat ne tégy, mit tőle sem fogadnál örömest. S annyira megy ez elfogultság, ezen felingerült állapot, mikép mindennapi eset, kivált a mostani, a természetesen túl, még mesterséggel is felcsigázott napokban, épen azok kikeléseit és gyanúsításait hallani legsértőbb változatokban, ha más ajkú, egyenesen csak példájukat követve, ön vére mellett buzog, kik legcsiklandósbak saját nemzetiségük körül. Valóban szomorú, szivrepesztő látvány. Eoszútlan egy hajszáit sem enged fején csak érintetni is, és ez helyes; ámde mást üstökénél ragadni hajlandó, és ez is egyes viadalban vagy verekedésnél, mikor ember áll ember ellen és anyagi erő s állati bátorság határoz legtöbbet, felette helyes lehet; nemzetnek békés ujjászületési működésében azonban, ha nem is gyávaság, valóban felette nagy bűn, és a legkimélőbb kitétellel mindenesetre nem kevésb, mint szánakozásra méltó, magamagán uralkodni nem tudó jDajzánság; melynek, t. gyülekezet, ha a mélyebben gondolkozók tapintata és általában véve a nemzet súlya, mielőtt késő volna, féket, zablát nem vet: bizony mondom, a magyar nem »lesz«, mint azt többen oly gyönyörtelien álmodánk, de rövid idő múlva e négy betű »volt« fogja illusztrálni valahai létét; s pedig, mert a nemzetek békés átalakulási működésében, mikor minden, bár a legkisebb erőszak is ellenhatást és egyetlen egy igazságtalanság ezer megbosszulót szül, semmi nem győz, mint egyedül lelki felsőbbség és az örök való,« Én azt hiszem, Széchenyi beszédének ezen passzusa nagyon is rá talál a jelenlegi helyzetre, ma is nagyon sokan vannak, a kik hasonló vétkeket követnek el, mint a 40-es évek idejében. Zakariás János: Például Vlád Aurél! Vlád Aurél: Bocsánatot kérek, ez a beszéd nem az én beszédem, ez Széchenyinek idézete. Egy hang (balfelöl) : Széchenyihez csak tiszta kézzel szabad nyúlni. (Zaj.) Elnök (csenget): Csendet kérek. Vlád Aurél: Azt hiszem, hogy Széchenyi Istvánt még sem lehet, hazaárulónak bélyegezni. Zakariás János; O mondja, hogy Magyarország nem volt, hanem lesz. Vlád Aurél: Az előttünk fekvő törvényjavaslat számos körökben nyugtalanságot, és, lehet mondani, az ország lakosságának többsé-