Képviselőházi napló, 1906. VIII. kötet • 1907. április 4–április 24.

Ülésnapok - 1906-135

122 135. országos ülés 1907 április 9-én, kedden. autonómia. Ha nincs meg az iskolaautonómia, akkor nincs autonómia. Mert a mely egyháznak, felekezetnek nincsen a kezében az iskola, az csak egy alkalmi egyesület, a mely bármikor felmondható, a mint Francziaországban is történt. Es én kérdem a t. házat és ő nagyméltóságát a miniszter urat, hogy az a nagy nemzet, a franczia nemzet az-e ma, mint a mi volt akkortájt, a mikor még az iskolák az egyház kezében voltak ? Vájjon még mindig a grandé nation ä la tété de l'Europe? Vájjon az a Francziaország-e, a hol egy-két évvel ezelőtt törvényt kellett hozni, hogy a katonáknál a mértéket leszállitsák ? Nemcsak én, hanem mindenki, a ki az autonómiának értékét ismeri, minden egyes jó hitvallású protestáns és református, a ki egyháza törvényeit ismeri és tudja, tisztában van azzal, hogy az iskola az autonómiának a legfontosabb alkatrésze, mondhatni kardinális pontja. A mint mondám, a katholikusoknak nincsen autonómiájuk és ne vegyék rossz néven tőlem a t. katholikus képviselők, ha én ezzel az ügygyei foglalkozom, mert mint a görög kath. román egyház tagja, engem is érdekel ez a kérdés, mert mi is sinlődünk az alatt, hogy az autonómia nincsen törvénybe .iktatva és nincs még szervezve. És én kérdem, vájjon lemond-e vagy le fog-e mondani valaha a katholikus egyház arról a jogáról, hogy iskoláiban a tanitói vezérszerepet maga vigye, igen vagy nem ? Egyes tehetségek nyilatkoztak erről, mint pl. Haynald érsek az 1870 — 71-iki kongresszuson, a mikor védekezni kellett a kisebbségi vélemény ellen, a következőképen nyilatkozott (olvassa): »Ha az idők sanyarusága ugy kívánja, vegyék el tőlünk jószágainkat. Itt e padon, a mely egyszersmind felsőházi rendes ülőhelyem, nyomtatva vagyon: »Haynald Lajos kalocsai érsek«, mint kinek joga van Magyarország parlamentjében ülni; ha a törvényhozásunk innen kitilt engemet, nyugodt szivvel megyek nyájamhoz, Kalocsára, nem a fényes érseki lakba, a mely engem, egy szegény tudós igénytelen fiát úgysem boldogit, nem oda ; elmegyek legutolsó ispánom szerény lakába. (Zajos éljenzés és taps.) Mindazon dicsőségektől üssenek el, de azon jogomhoz, melylyel birok az egyház kormányzatában, Jézus apostoli utódai tanitó karában, melylyel birok a discziplináris és lithurgikus ügyek elintézésében, ahhoz ne nyúljon senki.« (Viharos szűnni nem akaró éljenzés és taps.) Ennek a klasszikus tanúnak a szavaira azért hivatkoztam, hogy beigazoljam, hogy sem a római katholikus, sem a görög keleti egyház, a tanitói, az iskolai autonómiát a kezéből kiadni nem fogja soha. És kérdem már most, mélyen t. képviselőház, hogy ha az iskolaügyre, de főleg a népiskolára áll ez a tétel, vájjon nem természetes-e az a proczesszus, hogy először az állam összes hitfelekezeteit ellátnám autonómiával, azután tárgyalmán ezt a fontos törvényjavaslatot, a mely mélyen belenyúlik a hitfelekezeteknek évszázados törvények és gyakorlat által szentesitett jogaiba ? Azt hiszem, semmiféle elhamarkodott törvény jó gyümölcsöt nem hoz. Abban a meggyőződésben vagyok, hogy inkább legyen izgalom a törvény meghozatala előtt, mint törvényerőre emelkedése után. Ezért, törvényhozási bölcseség szempontjából, egyetlen törvényjavaslatot sem tudok helyeselni, a mely hevenyében hozatik meg, annál kevésbbé helyeselhetek egy ilyen korszakalkotó és régi törvényeket hatályuktól megfosztó törvényj avaslatot. Gr. Apponyi Albert ur akkori beszédéből, a melyet felolvastam, nyilvánvaló, hogy ha az izgalom, az ellentét, gyűlölködés tápot fog nyerni, ennek nem mi, szerény alakok, a kik itt vagyunk leszünk az okai. Hiszen mi nem is voltunk a parlamentben, mikor gr. Apponyi ezt az érdemes beszédét mondotta. Akkor izgatók nem voltak, mert nagyon gondoskodtak arról, hogy ha csak felmerült itt-ott egy, azt lecsukják, mégis óriási volt az izgalom, a mely aztán később némileg lecsillapodott, de azért mit ő mondott, saját fajában, a magyarban igazolást nyert, mert a magyar papok azok, a kik folytonosan panaszkodnak, hogy mennyire csökkent a hitélet. Azt mondottam, hogy ha elodázhatatlan fontos feladatokat kell megvalósítani, akkor meg kell tartani azt a sorrendet, a melynek megtartásával megalkothatok az organikus törvények. Ne legyen filius ante patrem, legyen meg minden hitfelekezet autonómiája és ezek bevonásával hozassék meg a végleges közoktatási törvény. Ne csodálkozzék a t. képviselőház azon, hogy sokan szólunk ehhez az ügyhöz. Tekintsék csak meg a régi naplókat és megtalálják, hogy még a hetvenes években is, mikor sokkal kisebb jelentőségű törvényről volt szó, mindenki, a ki a nemzetiségiek közül az ellenzéken volt, hosszasan védte álláspontját, sőt azok a románok, a kik a kormánypárton foglaltak helyet, a legnagyobb nyugalommal, majdnem minden tételnél felszólaltak és megnyugtató nyilatkozatokat kaptak. Pedig akkor csak arról volt szó, hogy a magyar nyelvet, mint tantárgyat bevezették a népiskolába és nem volt meg az, a mit most a bizottság szigoritani akar és szigorított, hogy annak a népiskolába járó gyereknek magyar nyelven nem saját szükségleteinek megfelelőleg kell beszélnie, hanem tökéletesen kell magyarul tudnia. Én ezt minden körülmények közt sokkal súlyosabbnak tartom az 1879-iki törvényjavaslatnál, s ha most felszólalunk, ezt korántsem a magyar nyelv iránti ellenszenvből teszszük, — ez távol legyen tőlünk — hanem a törvényjavaslat intézkedéseiben foglalt ethikai és fizikai képtelenségek teszik ezt kötelességünkké ugy a mi szempontunkból, mint a gróf Apponyi Albert által 1894-ben annyira féltett vallásos nevelés szempontjából. Ha visszapillantást vetünk különösen a görög-