Képviselőházi napló, 1906. VII. kötet • 1907. február 22–márczius 19.

Ülésnapok - 1906-124

124-. országos ülés PJQ7 márczius 9-én, szombaton. 227 álláspont. A természet törvénye mindig ugyanaz marad, nem változik (Igaz ! ügy van ! a középen.) és ez a törvény az, hogy minden nép a maga nyelvén oktattassék, különösen az alsó fokon : az elemi népiskolákban. A t. képviselőház is bizonyára elismeri, hogy egy nép saját anyanyelvén az ismereteket, a kultúrát sokkal könnyebben sajátíthatja el, rövidebb idő alatt, mint az általa nem birt, nem értett, neki teljesen idegen nyelven. Ott, a hol a magyar nyelven kiviil például a franczia, a német nyelvet birják, a német, afranczia nyelven való oktatás és kiképeztetés természetes, és ugyanolyan hatással és eredménynyel van, mintha saját nyelvükön tanítják az illetőket, de a hol a nép saját anyanyelvén kivül más nyelvet nem beszél, az iskoláztatás rendkivül nehéz más nyelven és csak a nép hátrányára van. (Mozgás.) Hogy ez igy van, és a természet törvénye nem változott 30 év alatt, és hogy hazánk kiváló államférfiainak felfogása jogosult most is, arra nézve hivatkozom a történelemre, a hazánkban jelenleg is élő historikusokra, akár Marczali, akár Márki legutóbb kiadott történelmi könyveire, a melyekben azt mondják, hogy minden nép csakis az anyanyelvén képes és hajlandó leginkább a kultúrát saját eszejárása szerint befogadni. Márki Sándor történetiró azt mondj a,hogy a nép irodalma, a nép kultúrája, műveltsége csak azon idő óta terjedt, fejlődött és virágzott fel, a mióta a népeket az ő anyanyelvükön tanítják, mert azt mondja, a népet igazán csakis a saját anyanyelvén lehet tanitani. T. képviselőház ! Nem állhat fenn az, hogy akár Deák, akár Eötvös hazánkfiai és nagy államférfiaink tévedésben voltak akkor, a mikor azt kívánták és kijelentették, hogy igenis a népiskolákban a népet a saját anyanyelvén tanítsák és nem méltó a magyar államra nézve, hogy más nyelvet erőszakoljanak rá. Nekem semmi kifogásom sem lehet és nem volt, nincs a magyar nyelv elsajátítása ellen, mert hiszen gyermekkoromban engem is a szülőim magyar iskolába küldtek, hogy a magyar nyelvet elsajátítsam. (Felkiáltások : Hasznát vette !) Sőt, hogy milyen helyesen fogták fel azt, hogy miként lehet a magyar nyelvet elsajátítani, annak fényes bizonyítékát látom abban, hogy a mikor engem Szalontára vittek a magyar nyelv elsajátítása végett, nem az ottani református intézetbe adtak, mert ott roppant sok román fiu volt a magyar nyelv elsajátítása végett, és szülőim azt mondták, hogy ha olyan sok román fiu van ott, daczára annak, hogy Szalonta lakossága egészen magyar és a családokban kizárólag a magyar nyelvet használják, a fiuk mégis majd folytonosan románul fognak beszélni és én sokkal nehezebben sajátítom el a magyar nyelvet. Ezért aztán egy katholikus elemi iskolába adtak. Azt hiszem, összesen harmincz-negyven, legfölebb száz római katholikus család van Szalontán, de van egy közös iskolájuk egy osztálylyal, a hová a fiuk és leányok együtt jártak. (Derültség.) Ebbe adtak engem, mert abban az iskolában egyetlen román fiu sem volt, és én abban az elemi népiskolában tiz hónap alatt elsajátítottam a magyar nyelvet, de midőn szüleim később román tannyelvű gimnáziumba adtak és egy pár év múlva a harmadik vagy negyedik osztályban egy magyar ember megszólított, már nem tudtam magyarul felelni, három-négy év alatt a magyar nyelvet megint elfelejtettem. Szüleim ezen ugy segítettek, hogy ismét magyar gimnáziumba küldtek. Tehát még az is, aki magyar iskolában járt és elsajátította a magyar nyelvet, későbben ha kikerül a magyar környezetből, megint elfelejti. Rendkivül nagy akadály tehát a nem magyarajku tanulókra, hogy az elemi oktatást nem a saját anyanyelvükön szerzik meg. Tudjuk, hogy a gyermekek nagyon húzódoznak különösen az elemi iskolától, akkor is, ha saját anyanyelvükön képeztetik őket, ugy hogy a tanítónak édesgetni kell őket mindenféleképen, hogy az iskolába járjanak. Már most, ha az a nem magyarajku tanuló magyar tannyelvű iskolába fog járni, reá nézve kezdetben rendkivül nehéz lévén a saját anyanyelvén is művelődni, még inkább fog idegenkedni az iskolától és csak kényszerrel fogják az iskolába járathatni. Gyakorlatból tudom, és tanférfiaktól is hallottam, hogy egyes magyar szónak helyes kiejtése végett azt a szót a tanulóval 50—100-szor is elmondatják. Az eredmény az, hogy kétszer-háromszor elmondja jól, azután kilenczvenszer ismét rosszul. Az állami tanfelügyelő szemrehányást tett a tanítóknak, miért engedik meg, hogy a fiuk ily rossz kiejtéssel tanulják meg a magyar szavakat. A tanítók mentségül felhozták, hogy a tanfelügyelő, ha megpróbálja, maga is meg fog győződni, hogy ha egy szót 50—100-szor elmondat, hogy a gyerek azt kétszer-háromszor helyesen ejti ki, azután ismét helytelenül. Ha tehát a magyar nyelv tanításában a gyermeknél haladást akarunk elérni, akkor meg kell nyugodni abban, hogy rosszul ejtsék ki a szavakat, mert különben a tahitó nem tud velük tovább haladni, egész éven át egy-két szónál, mert ha sikerül az egyiket megtanítani, hogy helyesen ejtse ki az illető szót, míg foglalkozik másik tíztizenöt tanitványnyal, addig az első már megint nem tudja helyesen kiejteni. Ennek mélyreható következménye is van, mert szerintem lehetetlenné teszi a nem magyarajku tanítóknak az iskolákban való alkalmazását, mert a fegyelmi törvény, a fegyelmi szabályok Damokles kardjaként állanak a feje fölött, ő mindig rettegésben, aggodalomban lesz, hogy íme azért, mert nem tudja elérni, hogy a tanulók kellő előmenetelt tanúsítsanak s hogy kellőleg ki tudják fejezni magukat, a fegyelmi törvény alapján hivatalából elmozdittatik. Tehát a kvalifikácziót nyert tanítók egy részét a törvény elzárja annak lehetőségétől, hogy ők ilyen vidéken alkalmazást és kenyeret nyerjenek, vagyis épen ellenkezője éretik el annak, a mit a javaslat akar, hogy t. i. a magyar nyelv elsajátítása által mód és alkalom adassék az állam minden 29*