Képviselőházi napló, 1906. VII. kötet • 1907. február 22–márczius 19.

Ülésnapok - 1906-124

222 Wi. országos ülés Í907 márczius 9-én, szombaton. zöket is keresni annak a czélnak elérésére, a mely — mint már emiitettem — a megoszlott magyar politikai nemzetet egy érzésben, gondolkozásban, vágyakban és törekvésekben egységes nemzetté tenné. Ezek között az eszközök között most is mindenesetre a legalkalmasabb és a legerősebb a népoktatás, azonban véleményem szerint semmiesetre sem azok között a határok között, a melyeket az 1868 : XXXVIII. t.-cz. megjelölt, hanem uj, biztosabban, szilárdabban és kidomborodóbban megvont határok között. Az ilyen meghatárolás szükségét már az 1879-ik évi törvényczikk megalkotása mutatta. Brediceanu Kori ólán : Az úgynevezett utolsó lépés. Bedőházi János előadó : Ezt majd meglátjuk. Ezt teszi szükségessé az állami elemi népiskoláknak nagyarányú fejlődése. Az a mustármag, a melyet az 1868: XXXVIII. t.-cz. 80. §-ában elvetett, 40 év alatt óriási, terebélyes fává nőtte ki magát. Az az 56 állami elemi népiskola azzal a 98 tanitóval, a mi 1874-ben volt, ma, 40 esztendő múlva, a negyvenszeresére emelkedett, a tanítók száma pedig annak hatvanszorosát érte el. Ma 2221 állami elemi népiskola áll fenn 5463 tanitóval. Bár az állami elemi népiskoláknak száma igy is az összes hazai népiskoláknak csak egy nyolczadát teszi, mégis az állami elemi népiskolákat a népoktatás legfontosabb és legkiválóbb tényezőjének mondhatjuk, ugy hogy népoktatásunk jövője nagyrészben ezeken az iskolákon nyugszik, mert a fejlődésnek leghatalmasabb csiráit ezek az iskolák hordják magukban. Midőn látjuk azt, hogy a hitfelekezetek, a községek mind nagyobb és nagyobb mértékben fordulnak az állomhoz támogatásért, igénybeveszik annak a segélyét vagy épen átvétel végett ajánlják fel iskoláikat az államnak, midőn látjuk, hogy folyton nagyobb és nagyobb számban létesülnek az állami iskolák, a közvéleményben önkéntelenül is erősebbé válik az a nézet, a mely az egész vonalon a népoktatás államosítását követeli. Az a felfogás, a mely a 68-iki népoktatási törvényben nyilatkozott meg, hogy t. i. a gyermekek taníttatása a szülők kötelessége, lassanként helyt adott annak a felfogásnak, hogy a népoktatás állami feladat, hogy a népoktatás az állam kötelessége. Mihelyt azonban állami feladatnak fogjuk fel a népoktatást, számolnunk kell egyszersmind azzal a következménynyel is, hogy a népoktatásnak ingyenesnek kell lennie. Az állami népoktatást, mint egyáltalán olyan népoktatást, a mely czélját megvalósítani határozottan törekszik, a mely népoktatás terhei minden adófizető polgárra aránylagos mértékben ránehezednek, ingyenesség nélkül elképzelni sem lehet. Bár az előttünk fekvő törvényjavaslat annak a czélnak, a melyet a ház tagjai közül nagyon sokan, mint feltétlenül megvalósítandó és elérendő ozélt vallanak és vallok magam is : az ingyenes állami népoktatásnak (Helyeslés balfelől.) nem mindenben felel meg, de azt mégis örömmel kell üdvözölni, mert a múlthoz képest nagy mértékben való előhaladást jelent. (Ugy van ! balfelől.) E törvényjavaslat kimondja, az állami elemi népiskolai tanitónak állami tisztviselői jellegét ; rendezi fizetését; gondoskodik a népiskolák helyi felügyeletéről, valamint biztonságot és erőt kivan nyújtani a tanítónak, hivatása teljesítése közben az anyagi előmenetel és a társadalmi állás tekintetében, végre az állami iskolák iránti érdeklődést a közönségben felkelti, ébren tartja, fokozza, és azt az érzetet törekszik felkelteni a közönségben, hogy az az állami iskola az ő sajátja, a melyről gondoskodnia és a melyre felügyelnie kell. Eltekintve tehát minden általános elvi felfogástól, azt hiszem, hogy a háznak minden tagja meg van győződve arról, hogy ez a törvényjavaslat szükséges és elodázhatatlan. Szükséges elsősorban azért, mert az állami népoktatásnak ekkora nagy kiterjedtsége mellett, a mely idővel még nagyobb lesz, lehetetlenség, hogy az állami tanítók javadalmazása csak a költségvetések keretében nyerjen esetről-esetre elintézést és azt ne külön törvény szabályozza. De ha szükségesnek találjuk az állami tanítókra vonatkozó törvényt, ennek meghozatala igen természetesen felhív arra, hogy párhuzamosan a nem állami tanítókra vonatkozólag is megalkottassék a fizetéseket és az illetményeket szabályozó törvény. Maga ez a törvényjavaslat inkább csak a fizetés rendezését czélozza, és kevésbbé foglalkozik az állami elemi népiskolai tanítók javadalmazása emelésének kérdésével. Hiszen, ha jól tudom, csak 705.000 korona az, a mivel e tekintetben a kiadás emelkedik és igy ez pénzügyileg csekélyebb mértékben veszi igénybe az állam anyagi erejét. A tanítók igényeinek megállapításánál tekintetbe vették a megélhetési viszonyokat és a szolgálati évek számát. A megélhetési viszonyok alapjául azt kellett kulcsul tekinteni, hogy az egyes községek minő lakbérosztályba vannak sorolva, mert e czélra más kulcs rendelkezésre nem áll. Lehetnek panaszok az igények megállapítása tekintetében, lehetnek talán egyes esetek, a melyekben az illető tanító a maga személyére nézve méltánytalanságot lát. Én azonban egyáltalában nem is akarok hivatkozni külföldi példákra, a hol általában véve, mint azt a t. képviselőház is láthatta a vallás- és közoktatásügyi miniszter ur által közrebocsátott kimutatásból, semmivel sem állnak jobban a tanitók javadalmazás dolgában ; én csak arra hivatkozom, a mit itt körülöttünk láthatunk. Még alig egy-két évtized előtt voltak gimnáziális tanárok 1400 korona évi fizetéssel, voltak akadémiai tanárok 2400 korona évi fizetéssel, voltak lelkészek egészen nevetséges javadalmazással. Az Ur szőllőjének kapásai, a kik közé a tanitók is joggal számítják magukat, arany várakat egyáltalában sohasem szoktak emelni. Hogy a tisztességes fizetésre jobb igényük van, azt a magyar társadalom a körülményekhez képest igyekezett mindig megállapitani és igényüket kielégíteni. Sohasem igyekezett senki elzárni vagy leverni a tanítókat anyagi boldogulásuk eszközeinek a keresésétől. Azt azonban ma már mégis el-