Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.
Ülésnapok - 1906-95
95. országos ülés 1907 lehetetlen. Esküt másra, mint az aláírás valódiságára, a törvény nem ismer, a tanút pedig oda kell áüitani saját költségén a törvényszéki biró úrhoz. Tehát a kovásznai székely parasztot, mondjuk, Pozsonyban vagy Budapesten beperlik. A váltóaláirás, az egész ügylet, annak tartalmi megbeszélése mind Kovásznán történvén, természetszerűleg a tanuk valamennyien Kovásznán laknak. A bölcs törvény szerint a tanuk idézést sem kapnak, hanem köteles az alperes az összes tanukat Kovásznáról Budapestre előállítani a saját maga költségén még akkor is, ha az a váltó a leggazabb hamisságon alapszik, még ha a váltó hamis aláirásu is. Ha ez ellen^az alperes kifogásokat emel, biztosítási végrehajtásnak van helye akár tízezer-, akár tizholdas birtok ellen, szóval minden néven nevezendő vagyonára az illetőnek, tekintet nélkül arra, hogy forog-e fenn veszély, igen vagy nem, pusztán csak a váltó erejénél fogva, akkor is, ha az a váltó hamis váltó. Azután nem volt-e szerencsétlen gondolat akkor, a mikor a váltót nem korlátozták csak a kereskedőkre, hanem a falusi emberekre is kiterjesztették, a kifogásolási határidőt három napra tenni. Hiszen az én kerületem néhány községéből három napig nem mozdul ki senki, olyan sár van ott tavaszszal. Különben is paraszt embertől azt kivánni, hogy három nap alatt megemészsze azt, hogy ellene váltót pereltek, ezt megbeszélje, ügyvédhez menjen, s még se késsék, teljes lehetetlenség, lelketlen gonosz törvényhozási alkotás. Ha pedig mindezen nehézségeken keresztül mégis sikerülne bizonyítani a parasztembernek a maga igazát, akkor átforgatják azt a gaz váltót egy czinkosra, a kit a bíróság előtt jóhiszeműen harmadik személynek neveznek, s ezzel szemben azután hasztalan a szegény ember minden védekezése. Áttérek most már a végrehajtási törvény kérdésére is. Ha a kereskedelmi és váltótörvényt már megemlítettem, ezt hallgatással mellőznöm teljesen lehetetlen. Mint jól méltóztatnak tudni, a végrehajtási törvénynek egy hatalmas világtörténeti fejlődése van, a mety még ma is tart. Régente a római jogban kiterjedt a végrehajtási jog a személyre magára is. Idővel ez pusztán a vagyonra lett korlátozva. A mikor a humanizmus továbbfejlődött ezen a téren, akkor előállottak a végrehajtási korlátozások, a mi abban domborodott ki, hogy azon munkaszereket, a melyekkel valaki a maga kenyerét megkeresi, végrehajtás alá vonni ne lehessen. Ez, t. ház, megvan a mi törvényünkben is, az iparosnak munkaszereire, a tudósnak könyveire és más hasonlókra, de arról megfeledkezett mindenki, hogy a falusi nép munkaszereire az ásóra, a kapára, az ekére, a boronára is kiterjesztették volna ezt a végrehajtási mentességet. A míg tehát az asztalostól nem lehet elvenni az ő munkaszereit, addig a falusi embertől el lehet szedni az ekéjét, az ásóját, a kapáját. Az a gyönyörű jogfejlődés tehát, a mely a humanizmus jegyében, január 22-én, kedden. 69 a szegény embert megvédi a teljes megsemmisüléstől, Magyarországon csak a városi lakosságra terjed ki, de a falusi néptől ezt az áldást megtagadta a t. törvényhozás. (Igaz! ügy van !) Hogy milyen képtelen módon csináltak évtizedek óta Magyarországon törvényeket, ezt legjobbanmutatja az, hogy a végrehajtási törvénynek egy szakasza szerint nem lehet lefoglalni a földmives ember egy tehenét és a hozzávaló egyhavi takarmányt. Már most, t. ház, tegyük fel, hogy január elsején foglalnak annál a szegény parasztembernél, de a tehenét nem foglalhatják le és egyhavi takarmányt. Hát mi haszna abból, hogy február 1-éig eszik a marhája, azután pedig már nem ehetik 1 ? Nem lett volna magától értetődő megoldás, hogy a míg uj takarmány nem terem, addig ne lehessen lefoglalni a régit, mert tehenet takarmány nélkül hiába hagy meg a parasztnak a bölcs törvényhozás ; egy hónap múlva megdöglik a tehén. Érdekes, hogy tulaj donképen ezeket a tendencziákat, s ezt a gondolatirányt, a melynek én a falusi nép érdekében mintegy öt esztendő óta adok hangot minden alkalommal, conférence-okon, népgyűléseken, mindenütt, a hol csak tehettem, épen Francziaországban szívtam magamba, abban a Francziaországban, a melynek radikalizmusa, azt hiszem, ujabban egyáltalában nem vonható kétségbe. Emlékszem, hogy midőn Parisban jogászkodtam,bementem egyik arrondissement-ban a bírósági tárgyaló terembe, a hol arról volt szó, hogy a lelketlen hitelező épen aratás előtt akarta végrehajtás alá venni a szegényt embert, a melyik szegény ember azon panaszkodott a tárgyalás folyamán, hogy ő azért nem volt képes megfizetni az adósságot, mert leégett a háza, csapás érte családját, ergo nem tudott elégett tenni kötelezettségének és azon rimánkodott, hogy csak aratásig engedjen a hitelező halasztást; s a franczia biró felállt — még most is fülemben csengenek szavai — és kötelezte azt az asszonyt arra, hogy 300 frankot megfizessen, de a fizetés csak aratás után történjék, mikor a parasztember fizethet saját romlása nélkül. Ezt nevezik delai de grácenak, azaz kegyelmi haladéknak, s jellemző az egész magyar tudományra, s főképen a jogtudományra, hogy sem a Pallas Lexikonban, sem a Jogi Lexikonban nyomát sem találtam ennek a népet védő intézménynek. Kelemen Samu: Az életben sem! Nagy Emil: Az életben legkevésbbé, mert a törvényhozó az életre abszolúte nem gondolt, nem gondolt arra, hogy a paraszt nép érdekében törvényt alkosson. Ujabban a humánus államok már egyáltalában nem érik be azzal, hogy a végrehajtási mentességet arra korlátozzák, hogy épen a munkaszerek ne foglaltathassanak le, hanem egy gyönyörű gondolat domborodott ki az egész művelt világon, a mely abban foglalható össze, hogy adassék meg a hitelezőnek a kielégítés minden módja azon határig, a hol az adósnak anyagi megsemmisülése kezdődik.
