Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-112

112. országos ülés 1907 február 19-én, kedden. 459 A mi már most Pető Sándor t. képviselőtársam felszólalásának magvát illeti, arra volt szerencsém ugy az általános, mint tegnap a részletes vitában is nyilatkozni; én arra visszatérni nem kívánok, de konstatálom, hogy a képviselő ur statisztikai tévedéseit tegnap is teljesen jóhiszeműeknek mondottam és eszembe sem jutott, bogy ebben a tekintetben a képviselő urat megvádoljam, vagy bogy bármily távolról is váddal illessem. A mi azonban határozati javaslatát illeti, azt hiszem, tul vagyunk ezen a kérdésen. A képviselőház érdemben tárgyalja a törvényjavaslatot; itt csak az a kérdés döntendő el, kitérj eszszük-e a balesetbiztosítás körét a kisiparosokra és kiskereskedőkre, illetőleg azok alkalmazottaira. Ezért nem szükséges az elodázást javasolni. Hiszen ha a ház bölcsesége ugy határozna, hogy daczára a kormány álláspontjának, a mely nem kivánja kiterjeszteni, ezt a rendelkezést mégis felvenné, akkor a harmadik szakasz akármelyik pontjához egyszerűen csak egy uj bekezdést kell beilleszteni, és a törvényjavaslat tárgyalása tovább folyhatik. Tisztelettel kérem, méltóztassék a képviselő ur határazati javaslatát mellőzni. (Helyeslés.) Elnök : Ki következik 1 Gr. Thorotzkai Miklós jegyző: Mezőfi Vilmos! Mezőfi Vilmos : T. ház ! Én ismét azon sajnálatos helyzetben vagyok, hogy daczára az államtitkár ur ismételten elhangzott kijelentésének, kénytelen vagyok kérni a házat, hogy a harmadik szakaszt ebben a formájában ne méltóztassék törvényerőre emelni. Az államtitkár ur Pető Sándor t. képviselőtársam határozati javaslatát azért nem fogadja el, mert az a törvény elodázását jelentené. Én más határozati javaslatot leszek bátor benyutjani, a mely ezt az elodázást nem teszi szükségessé. Egyszerűen a törvényjavaslat régi 3. §-át leszek bátor elfogadásra ajánlani, azt az eredeti szakaszt, a mely különböző érdekköröknek kérése, felszólalása és befolyásolása révén el lett ejtve és ez a mostani 3. §. lett helyébe téve, a mely sehogysem elégítheti ki azokat, a kik valami alapos, mélyen szántó balesetbiztosítást akarnak Magyarországon létesíteni. Az igen t. államtitkár ur Pető t. képviselőtársam statisztikai adatait kifogástolta és különböző állítólagos tévedéseit helyreigazította. Én szintén néhány számadattal leszek bátor a t. ház elé jönni, de nem az 1905., hanem az 1904. évről, azért, hogy okoskodásomban ebből kiindulva meggyőzzem a t. házat arról, hogy az államtitkár ur felfogása legalább ebben a dologban, nézetem szerint, nem helytálló. Az 1904. esztendőben 19.000 baleset történt Magyarországon a nagy- és kisiparban. Ebből a 19.000 balesetből 65 százalék volt biztositva a munkaadók és munkások részéről együttesen, 35 százaléka a baleseteknek pedig nem volt biztositva. Már most a vita folyamán több izben arról volt szó, hogy ez a törvényjavaslat a szeretetnek törvényjavaslata, és ez bizonyítéka a munkaadók és gyárosok humanizmusának, hogy például a balesetjárulékot egészben magukra vállalják és nem a munkásokra hárítják annak terhét. En azt szeretném bebizonyítani, hogy nem a munkaadók humanizmusa az, mely ennél a törvényjavaslatnál kifejezésre jut a 3. szakaszban, hanem tisztán és kizárólag az eddigi gyakorlatnak az eredménye, másrészt pedig a kényszerűség volt az, a mely arra indította őket, hogy meghajoljanak a kereskedelmi kormány terve előtt és a balesetjárulékot egészben magukra vállalják. Az 1905. évben történt baleseteknek 65 százaléka volt biztositva ; 100 eset közül 72-szer a munkaadó fizette az ezért járó biztosítási dijat, és csak két esetben fizették maguk a munkások, 22 esetben pedig a munkások és munkaadók együttesen fizették a biztosításért járó dijakat. Tehát már évekkel ezelőtt ez a gyakorlat volt érvényben Magyarországon, hogy t. i. hogyha a munkaadó biztosította baleset ellen az ő munkásait, akkor óriási túlnyomó részben ő fizette az egész járulékot és nem a munkások béréből vonta azt le. A törvényjavaslat tehát már régen fennálló gyakorlatot szankczionál, a midőn erre az álláspontra helyezkedik, tehát nincs helye annak, hogy itten a munkaadóknak nagylelkűségéről, jószívűségéről és humanitásáról beszéljünk. De a mi a vita során számos esetben ki lett domborítva, az az egyszerű tény, hogy a Curiának Ítéletei minden alkalommal kötelezték a munkaadókat a kártérítés megfizetésére, és ezek ösztönözték azután a munkaadókat arra, hogy maguk szorgalmazzák a kereskedelmi kormánynál, hogy üsse nyélbe a balesetbiztosítást, még pedig ugy, hogy ők vállalják a biztosítási járulékok fizetését. De egy nem szocziáldemokrata tagja a képviselőháznak, Földes Béla képviselő ur, a pénzügyi bizottság előadója, kijelenti, hogy ne sajnáljuk mi a munkaadókat és gyárosokat a balesetbiztosításnál, mert nekik módjuk és eszközük van arra, hogy ezt, mint termelési költséget behozzák, vagyis a termelt czikkek árában szedjék be a balesetbiztosítási járulékot. Ha pedig ez nem sikerülne nekik, sikerül az a másik mód, hogy a munkások béréből vonják le azt a balesetbiztosítási díjtételt; egy szóval, ők semmiféle nagyobb megterheltetésben nem részesülnek, őket szánni okunk nincs, hanem igenis, szánakozzunk azon, hogy nem az egész munkásságra, ugy a nagyipari, mint a kisipari munkásságra terjesztették ki kötelezőleg ezt a balesetbiztosítást. Talán nem fogja kétségbe vonni az igen tisztelt államtitkár ur az én statisztikai adataimat, a melyek szerint az 1905. esztendőben Magyarországon a balesetet szenvedett 19.000 munkás közül a kisipar körében 2264 munkást ért baleset. Ezt az adatot az iparfelügyelők jelentéseiből számítottam ki. Erre azt mondja a t. államtitkár ur, hogy ez csekély szám. Elismerem, hogy e számnak legnagyobb része a veszedelmes kisipari üzemekre esik ; de viszont kegyeskedjék azt is elismerni, hogy ebben a számban is vannak olyan kisipart 58*