Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.
Ülésnapok - 1906-108
108. országos ülés 1907 február 14-én, csütörtökön. 353 tartanám ezért, hogy ha nem is rögtön, hanem a szükséges előkészítő intézkedések megtörténtével, a melyek pl. az általános cselédbejelentési kötelezettség behozatala formájában volnának elképzelhetők, kötelezőleg kiterjesztessék a munkásbiztositás intézménye a házi cselédekre is. Végül ki lehetne terjeszteni, habár nem olyan nagy mértékben, de legalább némileg a biztositás kötelezettségét . . . (Mozgás a jobboldalon.) Elnök: Ismételten kérem a képviselő urakat, hogy méltóztassanak helyüket elfoglalni. Azokat a képviselő urakat, a kik továbbra is szembe fognak szállni elnöki figyelmeztetésemmel, név szerint fogom megnevezni. Farkasházy Zsigmond: Tessék elkobozni az aktákat! (Mozgás jobbfdől.) Gratz Gusztáv : . . . ki lehetne terjeszteni a biztositási kötelezettséget az ügyvédi, közjegyzői, végrehajtói irodákban és magánvállalatoknál alkalmazottakra is, a mennyiben azok jövedelme nem ütné meg azt a mértéket, a melyen felül a javaslat igen helyesen a munkásbiztositás jótéteményeit Id nem terjeszti. Hiszen tulajdonképen nincs is lényeges különbség a között, hogy valaki pl. egy ügyvédnél dolgozik-e, mint gépiró kisasszony, vagy egy gyári vállalatnál, és ennek daczára,, mig az egyik esetben megvan a biztositási kötelezettség, a másik esetben az hiányzik. Ha az ilyen alkalmazott egyik foglalkozásról a másikra tér át és pl. a gyári irodát elhagyva, ügyvédi irodába lép, akkor előáll az az eset, hogy az a pénztár, a melybe talán éveken keresztül állandóan befizette a járulékait, egyszerűen megszűnik rá nézve létezni, mert annak jótékony hatásait többé nem élvezheti. Azt hiszem, hogy ezen alkalmazottaknak a kötelező biztositás intézményébe való bevonása sem technikai akadályokba nem ütközik, sem szükségtelennek nem mondható. Még csak néhány rövid megjegyzésre kérem ki a t. ház szives türelmét, (Halljuk ! Halljuk !) a melyek a javaslatnak egy olyan intézkedésére vonatkoznak, a mely, nézetem szerint, leginkább kihívja a kritikát. Nem is annyira magáról a javaslatról van szó, mint inkább azon módosításokról, a melyeket a munkásügyi bízottság a javaslaton eszközölt és a melyeknek hatása leginkább a javaslat 3. §-ában tükröződik vissza. Azokat a módosításokat, a melyekről itt szó van, a t. munkásügyi bizottság a kisiparosok érdekében vitte be a javaslatba. Teljesen méltánylom azokat az okokat, a melyek a munkásügyi bizottság elhatározására ebben a részben mérvadók és döntők voltak. Magam is igen nagy súlyt helyezek arra a kisiparosi karra, a mely függetlenségénél és önállóságánál fogva egyik legbecsesebb társadalmi faktorunk, és a melynek támogatása, megvédése okvetlenül elsőrendű társadalmi és gazdasági kötelesség az én nézetem szerint is. De ugy hiszem, hogy a mikor a kisipar óhajainak és nézeteinek felelt meg a javaslat, voltaképen szem elől tévesztette a kisiparosoknak tulaj donképeni érdekét, mert nem lehet tagadni, hogy a KÉPVH. NAPLÓ 1906 1911. VI. KÖTET, kisiparosok ebben a részben félre voltak vezetve, és hogy az, a mit ők száz meg száz kérvényben sürgettek és kívántak, tulaj donképen nem felel meg az ő saját érdekeiknek sem. A 3. §-on eszközölt módosítás abban csúcsosodik ki, hogy a kisiparosok és a kereskedelmi alkalmazottak, a kik az eredeti tervezet szerint a balesetbiztosítási kötelezettség alá estek volna, ez alól ki lesznek véve és a balesetbiztosítási intézményhez semmi közük sem lesz. Az igen tisztelt előadó ur ezt szépséghibának mondotta. En azt hiszem, hogy túlságosan enyhe volt az a kitétel, a melyet e részben használt; én azt hiszem, hogy itt nem csak egyszerű szépséghibáról van szó. hanem a javaslat egyik legfontosabb alapelvének keresztültöréséről és érzékeny megsértéséről. Ez az alapelv az, a mely a baleseti és betegsegélyezési biztositás egységesítését tűzte ki czéljául, és a mely intézkedés nem a legkisebb mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a külföldi szakemberét, a kiknek elismerő kritikájára joggal büszkék lehetünk, oly elismerőleg nyilatkoztak törvényjavaslatunk egyes intézkedéseiről. Az egységesítési elvnek keresztülvitele a javaslatban, ugy a mint az előttünk fekszik, részben érvényesül ugyan, annyiban t. i., hogy egy közös pénztár fogja ellátni a baleseti és a betegsegélyezési biztositásnak teendőit, és hogy azok az orgánumok, a melyek a munkásokkal direkt érintkezésbe fognak lépni, szintén egységesek lesznek, és én elismerem, hogy ez is jelentékeny haladás azokkal a törvényalkotásokkal szemben, a melyeket a külföldön találunk e téren, de egészen teljes az eg) r ségesités csak akkor volna, ha a biztosítottak köre is a balesetbiztosításban és a betegsegélyezési biztosításban teljesen azonos volna. Ezzel valóban megelőztük volna a külföldet egy igen fontos és ott a tudomány terén már régóta hangoztatott kívánságnak a megvalósításával ; így, a mint most akarjuk a kérdést megoldani, szintén megelőzzük a külföldi praxist bizonyos fontos intézkedésekben, de a külföldi teória voltaképen már ezen is túlhaladt és a két biztositási ágnak ennél továbbmenő egységesítését sürgeti. Azt lehetne talán mondani, hogy az egységesítés érdeke tisztán teoretikus érdek és a gyakorlatban teljesen mindegy az, hogy különböző pénztárak állanak-e fenn vagy egy egységes pénztár látja-e el mind a két feladatot. Hát, t. ház, az egységesítés teoretikus érdekét sem tartom feltétlenül elvetendőnek ; hiszen épen arra vagyunk büszkék, hogy a munkásbiztositási teória terén a mi javaslatunk a külföldi államokat megelőzi egyben-másban. De azonkívül igen fontos, praktikus következmények is fűződnek ahhoz, hogy a munkásbiztositás két ága egyesítve legyen. Csak egységes pénztárak mellett érhetjük el azt az ideális állapotot, a melyre a munkásbiztositás terén törekednünk kell. Ez nemcsak abban áll, hogy ilyformán a biztositás a legtágabb körre fog kiterjedni — és a terhek nagyobb megosztásával a biztositás tudvalevőleg mind kedvezőbbé 45
