Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-108

108. országos ülés 1907 február li-én, csütörtökön. 351 létrehozatalát szükségessé tette, a következő. Régebben az ipar tulnyomólag, sőt egészen kisipar volt, a kereskedelem kizárólag ldskereskedelem vala, a mezőgazdaságot pedig jobbágyokkal, házi cselédekkel űzték; függő munkáselemre, munkástömegre tehát sehol szükség nem volt. Ezen állapotnak az egész vonalon jellemző tünete, hogy a függő munkásosztály, mely a mai munkáselemben van konczentrálva, abban a korban egyáltalában nem létezett. A ki a kisiparban, a kiskereskedelemben dolgozott, csak átmenetileg volt ebben a függő helyzetben, csak átmenetileg függött munkaadójától, mert idővel összegyűjthette azt a csekély tőkét, a mely abban az időben egy önálló ipari vagy kereskedelmi üzem létrehozására szükséges volt és maga is meg tudta teremteni azokat az eszközöket, a melyekkel önállósíthatta, függetleníthette magát. Azon átalakulással, mely gazdasági téren néhány évtized óta végbement, ez az állapot megszűnt. Az ipari termelés tömegtermeléssé, a kereskedelem nagykereskedéssé lett, és ma már óriási nagy tőkék szükségesek ahhoz, hogy valaki egy ilyen ipari vagy kereskedelmi üzemet megkezdhessen. Ennek a következménye az, hogy azok, a kik a munkaadók számára dolgoznak ebben a két üzemben, el vannak zárva attól a lehetőségtől, hogy bármikor is függetlenítsék magukat, a miből ismét az következik, hogy egész néposztályok, óriási tömegek keletkeznek, a melyek állandóan, egész életükre függő viszonyra vannak kárhoztatva. Régebben minden körülmények között gondoskodott róluk a munkaadó, a kinek dolgoztak és a kinek mintegy családjához tartoztak, ujabban azonban ez megszűnt, sőt ellentét képződött a munkaadók és a munkások között, ugy hogy ma nincs senki, a ki a munkásokról megbetegedésük vagy elszerencsétlenedésük esetére róluk gondoskodnék. Nincs más, mint az állam, a mely kezébe vehetné azt a feladatot, hogy az ő érdeküket ily szerencsétlen helyzetben is megvédje és szolgálja. (Helyeslés.) Egy egész néposztály elerőtlenedésének, elsatnyulásának és elégedetlenségének megakadályozásáról van szó. Erre szükségesek a munkásvédelmi intézmények, a melyek közt a munkásbiztositási intézmények is kiváló szerepet játszanak. És ha a munkásosztályra szükség van, a mint hogy erre vonatkozólag kétféle vélemény nem is lehet, akkor az államnak kell valamit tenni abban az irányban, hogy e néposztály érdekei minden körülmények közt meg legyenek védve. Gazdasági szükségesség, társadalmi és állami kötelesség tehát, hogy az állam direkt beavatkozással is ennek az osztálynak segitségére siessen. (Helyeslés.) Nem tartom szükségesnek, hogy a javaslatnak azon alapintézkedéseire vonatkozólag, a melyek már oly bőségesen lettek ismertetve és a melyekkel én tökéletesen egyetértek, még bármiféle külön megjegyzést is tegyek. A javaslatot örömmel fogadom el. Elfogadom különösen azért, mivel összehasonlítva azt mindazokkal a törvényekkel és törvényjavaslatokkal, a melyek a külföldön ebben az irányban érvényben vannak, illetve kidolgoztattak, ugy látom, hogy a mi javaslatunk a leghumánusabb a munkásokkal szemben; továbbmegy, liberálisabb és bőkezűbb, mint bármely külföldi törvény. Néhány számadat meg fogja ezt világítani. A német munkásbiztositási intézményben a betegsegélyezés költségeihez a munkaadó egy harmadrészszel járul hozzá, mig a balesetbiztosítás költségeit egészben viseli. Az osztrák rendszerben a munkaadók a betegsegélyezés költségeihez szintén egy harmadrészben járulnak hozzá, a balesetbiztosítás költségeinek pedig 90%-át viselik. A magyar rendszerben j>edig, abban a rendszerben, a melyet ez a javaslat visz keresztül, a munkaadók a betegsegélyezés költségeinek 50%-át, vagyis a felét fogják fizetni, mig a balesetbiztosítás költségeit egészben viselik. Ha most felteszszük — a németországi statisztikai adatok alapul vételével — azt, hogy a betegsegélyezés és balesetbiztosítás összes költsége közül 60% esik a betegsegélyezésre és 40% a balesetbiztosításra, akkor azt látjuk, hogy minden százezer koronából, a melyet az állam betegsegélyezési és balesetbiztosítási czélokra fizet, a munkaadók Németországban 60.000 koronát, Ausztriában 54.000 koronát, Magyarországon pedig 70.000 koronát fizetnek ; a munkásnak terhei pedig Ausztriában 46.000 koronát tesznek ki, csekélyebbek Németországban, a hol csak 40.000 koronára rúgnak és legcsekélyebbek Magyarországon, a hol a munkások csak 30.000 koronával lesznek megterhelve. Daczára annak, hogy igy Magyarországon az uj javaslat hatálya alatt a munkások kevésbbé lesznek megterhelve, mint bármely más országban, azok a teljesítmények és szolgáltatások, a melyeket a betegsegélyző pénztárak vállalnak magukra a munkások érdekében, nálunk nagyobbak, mint bármely idegen államban. A családtagok biztosítása például kötelezőleg egyik államban sincsen megvalósítva, a hol ilyen intézmények léteznek, a balesetbiztosítási járulékok teljes munkaképtelenség esetére nálunk kedvezőbbek, mint bárhol; az árvák és unokák ellátása, a temetkezési segélyek kedvezőbben vannak megállarjitva nálunk, mint bármely külföldi törvényhozásban. Ezzel kapcsolatban két kérdés merülhet fel. Az egyik az, hogy nálunk, a hol egy kezdődő ipari fejlődéssel állunk szemközt, a melyben talán nem czélszerű a munkaadót túlságosan megterhelni, czélszerű-e a munkaadókra aránylag nagyobb terheket róni, mint a milyeneket a külföldi államokban, vagyis azokban az államokban viselnek, a melyekben a munkásbiztositási intézmények már régóta fennállanak ? En teljes mértékben elismerem, hogy egyenesen munkásérdek, szocziálpolitikai érdek az, hogy a munkaadó annyira meg ne terheltessék, hogy ezáltal az ipari fejlődés megakasztatnék. (Helyeslés.) Teljesen téves felfogás az, és csak bizonyos egészen egyoldalúan itélő elfogult körök eshetnek abba a hibába, a mely