Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-106

106. országos ülés 1907 február 7-én, csütörtökön. 325 Sooieties«-nél az a jellemző, hogy a betegsegély pénz- és balesetjáradék közt különbséget nem tesz. A »Trade-union« alapszabályai pedig igen érdekes és figyelemreméltó határozmányokat tartalmaznak (Zaj.) különösen a sztrájkiigy szabályozása tekintetében. Kereskedelmi kormányunk által 1903-ban beterjesztett »A munkások baleset ellen való biztositása« első részében jellemezte szocziálpolitikai törvényhozásunkat. Csak két mondatot vagyok bátor ebből felolvasni (olvassa): »Gazdasági, különösen ipari életünk a szomszédos Ausztria és a hatalmasan fejlődő nagy Németország gazdasági életének példájára alakul. Hogy hazánk szocziálpolitikai czélzatu törvényhozása tényleg a nyugati példák arán indul, azt nemcsak az emiitett törvények tartalma, de meghozataluk időpontja is bizonyitja. Mi gazdaságilag — értve itt különösen a gazdasági élet ipari terét — jóval Ausztria és Németország mögött járunk . . . stb.« Én a magam részéről 1903-ban működött kereskedelmi kormányunk e nézetének helyességét elismerem. A szőnyegen levő törvényjavaslatot, mely egyrészt a munkásbiztositási ügyet a betegség és a baleset esetére való biztosításokhoz csatolva egy nagy lépéssel viszi tovább, és azt — eltérve az elégtelennek bizonyult magánbiztosifás rendszerétől— a közjogi biztositási kényszer megbizható és termékenyebb alapjára fekteti és az 1891 : XIV. t.-cz. hézagait és hiányait pótolni és kiigazítani igyekezik mint örvendetes haladást üdvözlöm szocziálpolitikai törvényhozásunk terén. De egyúttal a helyzet igen optimisztikus felfogásától tartózkodom, mivel a munkásbiztositási kérdések megoldásának csak kezdetén állunk. A m. kir. állami ipari felügyelők 1905. évi tevékenységéről kiadott jelentés szerint baleset esetére — a betegsegélyezésekről nem szólok, mert a kormány törvényjavaslatának indokolásában körülményesen elő vannak adva azok a hiányok és tökéletlenségek, a melyekben az eddig működött betegsegélyző pénztárak különböző okok miatt szenvedtek, — baleset esetére e hivatalos jelentés szerint 1905-ben biztositva volt 1664 telejaen, 162.618 munkás; ez évben már az összes iparfelügyelet alá eső telepek 17.40%-a, az összes alkalmazott munkások 60.36%-a biztositva volt. A rokkantság esetére való biztositás még csak lassan képes tért hóditani, mert csak 248 telep 32.258 munkása volt biztositva rokkantság esetére, tehát az összes telepek 2.59%-a. az összes munkásoknak csak 11.70%-a. Az aggkor esetére való biztositás még hátrább van. Az ország különböző telepein sok telepen ez teljesen ismeretlen, és csak egyes kerületekben 3—3, 2—2 vagy 1—1% van biztositva. De eltekintve ettől, szemem előtt lebegnek az annak idején óriási feltűnést keltett ama tapasztalatok, a melyeket Németország az ő munkásbiztositási törvényhozásával tett. Németország teljes nyolcz éven át, t. i. 1881—1889-ben a Bismarck-féle munkásbiztositási törvények uralnia alatt állott. Mire a legnagyobb ismeretes sztrájk, a rajnavesztfáliai bányamunkásoknak 1889 tavaszán egészen váratlanul kitört sztrájkja egy csapásra minden kétség fölé helyezte azt, hogy a munkásbiztositási törvény által inaugurált szocziálpolitikai törvényhozás szolgáltatásai és a munkásosztály követelései, melynek megnyugtatására az létesíttetett, egészen külön területeken feküsznek. A biztositási törvényhozás tárgya a baleset által sérült, a rokkantság által megvénült munkás vala, ellenben a munkások követelésének tárgya épen az egészséges és erős munkás helyzetének a javítása. Midőn a biztositási törvényhozás a körül fáradozott, hogy a beteg munkások egészségét megőrizze, hogy a baleset által sérültnek kártalanítást nyújtson, és a rokkant és megvénült munkásnak segélyt kilátásba helyezett, olyan feladatokat igyekezett teljesíteni, melyek magukban véve nagyon hasznosak voltak, de egyáltalában egészen más területen feküdtek, mint a munkások követelései; és ha még oly fényesen és teljesen sikerült is volna a Bismarck-féle munkásbiztositási törvényeknek a maguk elé tűzött feladat, akkor sem lettek volna a munkások által emelt követelések kielégítve. Attól tartok, hogy mi ugyanazokat a tapasztalatokat fogjuk tenni, mert már most is kiderül, hogy hazánk szocziáldemokrata jaártja nemcsak fáradhatatlan az agitáczióban és sztrájkok rendezésében, és hogy egyúttal gyülekezeteiben és sajtója utján nemcsak az általános egyenlő titkos választói jog mellett, hanem ép oly hevesen a munkásbiztositási törvény paritásos képviselete ellen is harczol. Pedig a munkaadókra és munkásokra egyenlően felosztott biztositási költségek a pénzbeli kiegyenlítésen kivül még egy sokkal nagyobbra becsülendő előnyt hoznak magukkal, t. i. a szavazatok egyenlő arányát a biztositás igazgatásában. Az a gondolat, hogy a munkaadók és a munkások közti viszony szocziálpolitikai feladatuk megoldására irányuló közös működés által bensőbbekké tétessék és az egymással ellentétesen szemben álló két csoport egymáshoz közelebb hozassék, feltétlenül helyes. A munkaadó és a munkás közti egyenlőtlen szavazati arány a munkaadók teljes erőtlenségét okozza, és ennek következtében a munkaadók és a munkások közti összeütközésre vezet. Oly szervezet, melyben munkaadók és munkások közösen sikerrel működjenek, melyben ezen közös működés engesztelő hatást gyakoroljon, egyedül a szavazati arány egyenlősége és egy teljesen elfogulatlan közvetítő elnöklése segélyével alakitható meg. Azon igen érdekes kérdés, vájjon kiterjesztendő-e a biztositási kényszer a kisiparos-osztályra is, különfélekép oldható meg. Németországban a biztositási kénj^szer alapját és előfeltételét mindenekelőtt az önállótlan foglalkozás képezi, ugy hogy önálló iparosok, az átmeneti fokozatot ké-