Képviselőházi napló, 1906. VI. kötet • 1907. január 19–február 21.

Ülésnapok - 1906-99

184 99. országos ülés 1907 január 29-én, kedden. Nagy György: Önök soha sincsenek megelégedve ! Vlád Aurél : Dehogy nem. (Zaj.) Elnök (csenget) : Csendet kérek, t. képviselő urak ! Vlád Aurél : És minthogy ez a kérdés nem tisztán faji szempontból, hanem az állam czéljainak, az állam létezésének szempontjából is fontos, lehetetlenség, hogy ki ne terjeszkedjem a kérdés lényegének kutatásánál a belügyminiszter urnak ez ügyben elhangzott beszédére. T. ház ! Egy olyan államban, a melyben többnyelvű nép lakik, lehetetlenség, hogy az állam intézményei olyanok legyenek, mint egy olyan államban, a melyben csak egynyelvű nép lakik. Olyan államban, mint a mienk, az állam intézményeinek hozzá kell simulniok az adott viszonyokhoz és nem lehet helyes és az állam czéljaival és jövőjével ellentétben áll oly politikának a folytatása, és gyakorlása, mely a létező viszonyokat, megengedem : szép, de megvalósíthatatlan ábrándokhoz akarja hozzásimitani. Egy olyan államban, t. ház, a metyben többnyelvű nép lakik, az államnak egy feladata kell hogy legyen a különböző ajkú népekkel szemben, hacsak nem akarja azt a másik politikai irányt követni, hogy t. i. minden eszközzel az egynyelvűséget akarja megvalósítani, a mely az adott helyzetben és az adott körülmények között, azt hiszem, lehetetlen vállalkozás lenne. Mert maga a belügyminiszter ur is azt mondotta, hogy itt egészen mások a viszonyok, mint pl. Németországban, a hol 60 millió némettel áll szemben 2% millió lengyel. Bár ott sem helyes ez a politika. En azt hiszem, ez a vállalkozás, bárki vállalkozzék erre és bármiféle eszközökkel vállalkoznék erre, csődöt mondana. Nem marad tehát más hátra, mint a másik eshetőséget szem előtt tartani, hogy t. i. igyekezzünk oly jogviszonyokat létesíteni, hogy mindenki tekintet nélkül anyanyelvére, szívvel-lélekkel az államhoz csatlakozhassék. Ez csak olyanformán történhetik, ha az állam az idegen anyanyelvű állampolgárokkal, a kisebbségben levő nemzetiségekkel szemben ugy viselkedik, hogy mentől kevésbbé érezteti velük, hogy nem laknak külön államban és hogy nekik az állam létezése szempontjából mentől kevesebb áldozatot kelljen hozniok. Ezeknek az áldozatoknak mentől kisebbeknek kell lenniök, csak arra a térre szabad szoritkozniok, mely az állam létezését feltételezi. Az 1868-ik évi törvényhozás megpróbálkozott e kérdés megoldásával akkor, mikor a nemzetiségek egyenjogúsításáról szóló törvény meghozatott. Két felfogás volt akkor egymással szemben. A többség felfogása azt tartotta, hogy az állam oszthatlanságának megóvása szempontjából a politikai magyar nemzet fogalmát szükséges konstruálni, a melyből aztán le lehet vezetni az összes állampolgárok egyenjogúságát. Ezzel szemben a kisebbség, az akkori nemzetiségi képviselők, egészen más alapon akarták konstruálni az egyenjogúságot, a mely alap történelmileg is igazoltatott. A régi Erdélybe ugyanis a politikai jogok gyakorlata attól volt függővé téve, hogy tagja volt-e valaki a székely, szász vagy magyar nácziónak, mert a náczióhoz való tartozás egy volt a politikai jogok gyakorlásával. A régi. erdélyi románoknak tehát, hogy politikai jogokat gyakorolhassanak, azt kellett követelniük, hogy ismertessenek el negyedik erdélyi nácziónak. (Zaj.) Ez megtörtént az 1863—64-ik évi nagyszebeni országgyűlésen, melyet az akkori abszolutisztikus kormány hivott össze. (Zaj. Felkiáltások: Erre akarnak jogokat alapítani I) Nem mint j ogf orrásra hivatkozom erre, hanem mint történeti tényre. Az erdélyi országgyűlés által hozott törvények természetesen az alkotmány visszaállítása után hatályon kivül helyeztettek. Nagyon természetes, hogy a román politikusok akkor a politikai jogok gyakorlását, az egyenjogúságot egynek tartották azzal — ez volt a nemzetiségi felfogás, — hogy a román is ismertessék el országos nácziónak. Ezért a többség által beterjesztett és Deák által szövegezett 1868-ik évi XLIV. t.-cz. bevezetésével szemben a kisebbségi indítvány egy lényeges eltérést tartalmazott, s ez az volt, hogy ismertessenek el az összes ittlakó népek országos nemzeteknek. (Zaj. Elnök csenget.) Ezzel szemben a többség, épen azért, hogy a federativ törekvéseknek útját állja, a Deák Ferencz által képviselt álláspontot foglalta el, a mely abban kulminál, hogy az összes ittlakó állampolgárok egy politikai nemzetet, a magyar politikai nemzetet képezik, s ennek mindenki egyenjogú tagja. Az egyenjogúság volt tehát az 1868-iki törvénynek alapeszméje. Ezen egyenjogúságra nézve csak abban a tekintetben tétetett kivétel és megszorítás, a mennyiben azt az országnak közigazgatása és a helyes igazságszolgáltatás megköveteli. Ennek folyománya az, hogy az országgyűlésnek, kormánynak és felsőbb bíróságoknak hivatalos nyelve a magyarban állapíttatott meg, ellenben az alsó közigazgatás és bíráskodás területén a nemzetiségi nyelv használatátának tág tér engedtetett, sőt odáig ment a törvényhozás, hogy állami feladatnak jelentette ki, hogy az ittlakó különböző ajkú nemzetiségek ugy a nép-, mint a középiskolákban saját anyanyelvükön nyérjenek oktatást. Ezek azok az alaptételek, a melyek a nemzetiségi törvényben benfoglaltatnak. Erről a törvényről mondta gróf Andrássy Gyula, hogy a magyar géniusz természetes szüleménye. Ha ez a magyar géniusz természetes szüleménye, hogy lehetséges az, hogy a gyakorlat és a későbbi törvényhozás eltér ettől, hogyan lehetséges és mivel lehet indokolni a,zon beszéd után, a melyben épen gróf Andrássy Gyula a magyar géniusz természetes szüleményének tartja ezt a törvényt, azt, hogy a törvényhozás csaknem egyhangúlag ellene szavazott azon inditványnak, a mely arra vonatkozott, hogy a kormány utasittassék ezen törvény végrehajtására. A nemzetiségiek azt hitték annak a törvénynek hozatalakor, hogy majd később épen abba az alapelvbe, a mely kizárja az etnikai egységes ma-