Képviselőházi napló, 1906. V. kötet • 1906. deczember 13–1907 január 18.

Ülésnapok - 1906-85

85. országos ülés 1907 január 10-én, csütörtökön. 201 szült volna a magyar tanügy terén és mindenkit felakasztatna és kivégeztetne, a ki e kérdésben más meggyőződésen van. Neki teljesen mindegy, hogy ki a miniszter, és bármilyen irány változzék is a tanügy terén. Én megvallom őszintén, hogy nem is tartottam volna érdemesnek, hogy a kezembe vegyem ezt a lapot, mert semmiféle tudományossághoz, semmiféle komoly munkához abszolúte semmi köze annak nincsen, csak jellemző, hogy mennyire ki tudják eszközölni, t. képviselőház, a miniszteri ajánlatot az ilyen silány munkák részére is! Hogy milyen állapotok vannak ott, arra nézve felhozok még egy esetet, a mely most utólag jutott az eszembe. A mikor a Wodianer czég kiadásában megjelentek egyes tankönyvek, lekiildik azokat a tanároknak, ajánlják, hogy az iskolákba bevezessék, és egyúttal megjegyzik, hogy sürgönyileg fogják kieszközölni a minisztériumtól az engedélyezést. És tényleg Alvinczy 20 esetet sorol fel, a melyben a czég sürgönyileg eszközölte ki a miniszteri engedélyezést. Hát, t. képviselőház, én bátor vagyok felhívni a miniszter ur figyelmét, hogy e tekintetben tisztogasson, ezeket az ajánlásokat vonja vissza és többet ne ajánljon ! (Zaj. Felkiáltások: Rá 'kell bizni!) Nagy baja a mi tanügyünknek az u. n. tanügyi koródák, svindli-gimnáziumok; (Derültség.) itt Budapesten is van és a vidéken is szép számmal vannak ilyenek. Ezek valóságos szégyenfoltjai a magyar kultúrának! Ilyenek pl. Budapesten a nyilvánossági és érettségi joggal felruházott László-féle gimnázium, valamint a rákospalotai Wagner Manó-féle nyilvánossági és érettségi joggal felruházott gimnázium, a mely intézetekben valóságos szerencsejátékot űznek az ország iskoláinak hajótörött ifjai. És mondhatom, a kultúrának ezek a titkos bizományosai sokkal drágábban árusítják ezeket a szellemi sorsjegyeket, az u. n. érettségi bizonyítványokat. mint az osztálysorsjegyet, a melyről Kmety Károly t. képviselőtársam beszélt, a bankbizományosok ! (Derültség.) Hogy konkrét adattal szolgáljak, előttem van a László Mihály-féle intézet statisztikája, a mely szerint az alsó hét osztályba járt öszszesen 43 tanuló, a VIII. osztályba pedig 40 tanuló; ehhez jött 30 magántanuló. így a 83 tanulót számláló gimnáziumban érettségit tett 70 tanuló. Mégis csak kell tehát, hogy legalább is a gyanú férjen az ilyen intézet létezésének jogosságához, mert hiszen, ha ezeknek a magánintézeteknek olyan módszerük van, hogy becsületesen tudják keresztülengedni azt az érettségire jelentkező ifjút, akkor az államnak nem szabad engednie, hogy az a magánintézet ezt a módszert kisajátítsa magának, hanem rá kell tennie kezét és e szerint kell nevelnie az ifjúságot. (Élénk derültség.) Mert mit látunk ezekben a magánintézeKÉPYH, NAPLÓ 1906 1911. V, KÖTET. tekben? Azt, hogy ott olyan tanárok tanítanak, illetve adnak mellékórákat, a kik állami tanárok. Tehát ezekbon az intézetekben állami tanárok tanítanak ugyanolyan módszer szerint, mint az állami iskolákban. Ha tehát e mögött a módszer mögött valami svindli gyanúja van, akkor nem szabad megengedni ezeknek az intézeteknek a létezését; nem szabad megengedni, hogy egy szerencsejátékot üző fiatal ember ily könnyű szerrel nyerhesse el azt, a mit más ifjú csak nyolcz esztendő keserves munkásságával bír elérni. Megemlítem még ez alkalommal azt az esetet is, a melyet az egyik ilyen intézet egy tanárától hallottam. Az intézetnek színes üvegablakai vannak. Jön az igazgató és azt mondja a tanárnak: tanár ur, a növendékek megint öszszefirkálták az ablakukat, büntetésből meg kell fizetniök. A tanár nem indít vizsgálatot, hanem kihirdeti az osztályban, hogy miután összefirkálták az ablakot, hozzanak tehát fejenként egy forintot az ablakra. Másnap jönnek a diákok és odaadják a forintot. Az egyik azonban megszólal : Tanár ur, csak az a különös, hogy én tavaly is megfizettem ezt az ablakot. A másik meg azt mondja, hogy ő tavalyelőtt fizette meg. Pedig azt az ablakot egyszerűen le lehetett volna mosatni! Hogy milyen szellem uralkodik az ilyen intézetekben, arra íme egy másik példa. Egyik tanárhoz elment az egyik fiúnak atyja — a fiu egyik legjobb diákja volt az intézetnek — s azt mondotta, hogy tisztelt tanár ur, ne méltóztassék megbuktatni az én fiamat, mert — azt mondja — én ugy is gazdálkodónak adom, nem kell oda ész és tudomány, (Derültség.) a hatodik osztály után elviszem gazdálkodónak. (Derültség.) S azt mondja neki a tanár: kérem, nem akartam megbuktatni. Az igazgató úrtól jövök — mondja az apa — a ki azt mondotta, hogy a tanár ur meg akarja a fiamat buktatni. Azt mondja a tanár: dehogy akarom, egy szót sem beszéltem erről az igazgató úrral, sőt ha én a fiát megbuktatnám, akkor az osztály háromnegyed részének meg kellene buknia, ő egyik legjobb tanulója az intézetnek. Azt mondja az apa: ne méltóztassék szólani, csak azért említem a dolgot, mert az igazgató urnái — ilyen magánintézeti igazgatónál — voltam s ő azt mondotta, hogy a tanár ur meg akarja buktatni a fiamat, s ettől csak ugy menekülhetek meg, ha lefizetek 200 frt priváta pénzt. (Derültség.) Ezeket felhoztam azért, hogy élénk bepillantást nyerjünk ezekbe a dolgokba. Ezek konkrét vádak, meg is nevezhetem annak idején az egyéneket, de most nem tartottam szükségesnek a neveket megemlíteni. Csak ismétlem azt, hogy ezek az intézetek kultúránknak valóságos fekélyei, valóságos szégyenfoltjai, én tehát tisztelettel kérem az igen t. miniszter urat, hogy 26