Képviselőházi napló, 1906. IV. kötet • 1906. november 15–deczember 12.

Ülésnapok - 1906-72

72. országos ülés 1906 deczember 6-án, csütörtökön. 309 alapra kötelezett járulékokat az úrbéresek vagyonára, ugy hogy most saját vagyonukat árvereztetik el ezért a tartozásért. A tény tehát az, hogy Magyarországon évenként 1—1 millió koronát költenek el azon a czimen, hogy az úrbéresek és községek erdei fenntartassanak és javíttassanak, tényleg pedig tönkremennek azok a szegény emberek, a kiknek egyedüli keresetforrása a faipar és az állattenyésztés. Mondhatni ugyan erre, hogy miért nem vetnek ki maguk között dijakat és miért nem fizetik azokat. A dolog ugy áü, hogy az 1898. évi XIX. t.-czikk szerint el kellene készíteni a szervezeti szabályzatokat és felterjeszteni a minisztériumhoz. Habár ezek a szabályzatok 1900-ban elkészültek és az illetékes megyei fórumhoz benyujtattak, mégis mindeddig nem jutottak a minisztériumhoz és igy szervezet hiányában még arról sem történhetett gondoskodás, hogy fillérjeiket összeadhassák. Ily körülmények között az a nagy veszély fenyegeti ezeket a szerencsétlen községeket, amelyek a legszegényebbek, hogy eladják minden vagyonukat. Én meg vagyok győződve, hogy a nagyméltóságú miniszter ur ezt nem fogja megengedni és kegyes lesz tudomásul venni ezen bejelentésemet, hogy milyen veszély fenyegeti azokat. A mi azután a rendezés után következik, az már igazán olyan súlyos vád az ottani közigazgatás és a kincstári képviselőség ellen, a melyet, ha minden személyes megtámadástól menten igyekszem előadni, csakis azért teszem, mert feltétlenül bizom a t. földmivelésügyi miniszter urnak igazságszeretetében, hogy kutatni fogja a bajokat és lehetőleg orvosolni fogja. Nincsen annak a 40 ezer embernek erdeje, nincsen legelője. Eddig még adtak legelőket, ittott drága pénzen még most is adnak, azonban a túlnyomó lakosságnak nem adnak és olyan községek, mint Skerisora, a melynek 8500 lakosa van és Albak, a melynek 5600 lakosa van, teljesen ki vannak zárva a legelőkből, az eredmény jiedig az, — a mily mélyen elszomorító — hogy a ki ezen községekben jár, körülbelül csak minden 120-ik, 140-ik házban fog találni marhát, ökröt, ugy hogy szinte bámulatba ejti az embert az a riasztó, kiáltó szegénység. Igen t. képviselőház ! Személyesen a helyszínén győződtem meg mindenről. Okmányokra alapitom állításaimat, nehogy azzal vádoltassam, hogy pártpolitikai szempontból teszem ezen előterjesztésemet. Ha még azt mondanák, hogy a kincstárnak magas érdekei követelik ezen intézkedéseket, hát nehéz szívvel bár, de megnyugodnék az ember bennük, mert azt hinné, hogy ebből talán az állam hasznot huz, megerősödik és annál hathatósabban támogathatja ezt a vidéket. Azonban, t. ház, a most végbemenő lelketlenségek mind a kincstárnak hátrányára, megröviditésével történnek, a kincstárnak ebből egy szemernyi jövedelme sincsen, ezek a községek a kincstár révén teljesen tönkremennek. T. képviselőház ! Ezek az emberek jutnak ma is erdőhöz, fatermékhez, a melyet feldolgoznak. De hogyan ? Az összes kincstári erdők ki vannak adva kiaknázás végett, azok az erdők, a melyek a topánfalvi, belesi és gyalui erdőgondnokságokhoz tartoznak. Ezek most idegen czégeknek adattak ki kiaknázás végett, ós azok a roburit hatalmával mindent tönkre tesznek, ugy hogy három-négy év múlva a parasztságnak nem lesz egyetlen egy darab fája sem, a melyet feldolgozzon. A kincstár adja ki ezeket az erdőket és igy kivette a szegény nép kezéből a megélhetést. Ha már most megy a nép a vállalkozóhoz, természetesen az nem fog adni neki jó fát, mert azt maga dolgozza fel és szállítja el, hanem adja a silányabbat, a melyet óriási munkával kell megdolgozni és azután arról az omladékról valahogy nagy kinnal-bajjal le kell vinni, ha értékesíteni akarja a szegény ember. Nagyenyedre, Gyulafehérvárra vagy Kolozsvárra. Természetesen ott azt mondják, hogy silány az áruja, nem vehetik meg azon az áron, a mint eladni akarná, kap tehát olyan árat, hogy a fuvarját is alig fizetik meg. Mit csinálnak tehát ott, — bocsánatot kéTek, t. miniszter ur, hogy ezt ily leplezetlenül elmondom — a hol a kincstár adja ki az erdőket 1 E tekintetben hallatlan visszaélések történnek. Azokban a havasokban az erdőőr valóságos kisisten ; sokkal jobb dolga van, mint az akták között görnyedő kúriai birónak. Ott az az erdőőr parancsol, mert a törvény azt a nagy hatalmat adta a kezébe, hogy csak letett erdőőri esküjére kell hivatkoznia és még börtönbe is juttathat akárkit, pedig még az Approbáták és a Compiláták is azt mondják, hogy ahhoz, hogy valakit elitélhessenek, három klasszikus, tisztességes tanú szükséges, és ime most, a felvilágosodottság korszakában, a midőn olyan nagyon óvatosan kell mérlegelni a bizonyítékokat, annak a különben műveletlen embernek — mert rendesen parasztsorból emelkedik ezen polczra — olyan óriási hatalma van, hogy az esküje révén elviheti annak a szegény embernek utolsó falat kenyerét is. Hogyan jár el az az erdőőr ur akkor, a mikor engedélyt ad a fa levágásához, a mihez külön specziális engedély szükséges ? Nagyon sajnálom, hogy ilyen dolgokat kell előterjesztenem, de legalább is száz embertől hallottam: »Fát akarsz vinni a kincstári erdőből ?« — igy szól ahhoz a szegény paraszthoz — »akkor a marháiddal fogod maid bevinni a szénámat, vagy kaszálni fogsz nekem egy napig«. Vagy más hasonló szolgáltatásokra kényszeríti. Csak ilyen nehéz úton-módon tud hozzájutni a fa levágására szükséges engedélyhez, hogy pl. elmegy kopónak az erdőőr ur vadászataira, hogy kaszál a számára, hogy marháival leviteti a szénáját, és még ez esetben is a legtöbbször az történik meg, hogy a midőn az engedélyért megy, a tiszteletes vagy tekintetes asszonyság azzal fogadja, hogy : »Az erdőőr nincs itthon.« »Pedig épen most volna vásárom ; szeretném elvinni azt a kis fát;