Képviselőházi napló, 1906. IV. kötet • 1906. november 15–deczember 12.

Ülésnapok - 1906-72

72. országos ülés 1906 deczember 6-án, csütörtökön. 307 voltak. Engedjék meg, liogy vázoljam, milyenek voltak ezen vidéknek gazdasági viszonyai 1848 előtt és 1848 után egészen az úrbéri rendezés befejezéséig. Ezen községek és a kincstár közötti jogviszonyt szabályozták az u. n. regulativum punctumok 1769-ből és az 1819—20. években felvett konskripcziók. Ezekben szabályozva vannak mindazon jogosítványok, a melyek a volt jobbágyokat illették a földesurakkal szemben. Különösen 1820-tól kezdve az úrbéreseknek sokkal jobb helyzetük volt, mint ma, a felvilágosodás, a demokráczia, a jogegyenlőség korszakában. A kik nem ismerik ezeket a vidékeket, azokat a képviselőtársaimat vezetem a székelyek és rutének hegylakta vidékeire, és azt fogják találni, hogy azok a helyi és éghajlati viszonyok épen megfelelnek a topánfalvi járás viszonyainak. A lakosság omladékos bérezek gerinezhátán helyezi el kunyhóit, a hol csak árkon-bokron — sehol sem volt hid — juthatni tovább gyalogszerrel, és ha valaki olyan boldognak nevezheti magát, hogy egy szekérnek tulajdonosa, ezt a szekeret saját udvarába ritkán hajthatja be. Ezek a lakosok, miután földjük abszolúte nincsen, földmiveléssel nagyon természetesen nem foglalkozhatnak, legtöbbjének még legelője sincsen. De mindennek daczára, különösen 1848 előtt, a konskripezió után gondoskodott a kincstár, hogy megélhessenek ezen községek : adott elegendő erdőt a faipar folytatásához, havasaiban pedig legelőt juttatott ingyen. 1848 után, a rendezésig, szintén kaptak fát és legelőt, igaz, hogy taksa mellett, de elenyésző kis taksa mellett kaptak, a mit ugy neveztek, hogy turó-pénz. Híresek voltak ezen vidék lakosai, csekély iparukkal bejárták Magyarországot, az urak találkoznak velük nagyon gyakran, láthatják helyzetüket viseletükből is. T. ház ! Következett azután az u. n. rendezés. Azonban a kincstár, mint egyedüli tulajdonos, már akkor, a midőn ezen rendezési eljárás folyamatba tétetett, kezdte értékesíteni, mondhatnám, kezdte pusztítani erdeit. Tordán van egy czellulózegyár, ebben emésztődött fel a nyugati havasoknak csaknem minden erdeje. És hogyan ? Vizre eresztettek 100—200 ezer tönköt és megérkezett Tordára 15—20 ezer. Hol volt a többi tönk ? Sem az államnak, sem a népnek, sem senkinek ebből haszna nem volt, csak az erdő pusztult és a koldusbotot adták ennek a szegény népnek kezébe. Hogy történt ez a rendezési eljárás % Legyenek kegyesek meghallgatni, mert ez hosszú tanulmány eredménye : oly botrányos módon, mely a maga nemében páratlan bármely kulturnemzet életében. Meg voltak a törvények, a melyeknek szigora betartása lett volna a bíróságok kötelessége ; hivatalból kellett volna nyomozniuk a tényállást és vigyázniok arra, hogy a volt jobbágyok megfelelő erdőkárpótlásban, megfelelő legelőkiosztásban részesüljenek. A törvények egyúttal előírják azokat a formákat, a melyeket be kell tartani, hogy helyes és hiteles legyen az eljárás. De a dolog ugy történt, — a ki az ottani úrbéri iratokat megtekinti, meggyőződhetik — hogy az úrbéres közönség sohasem volt képviselve, hanem ott voltak a községi bírák, a kik a kincstári ügyész szigorú tekintete folytán moczezanni sem mertek, hanem aláirtak mindent, a mit diktáltak nekik. így esett meg aztán a rendezés folyamán az, hogy kiforgatták az egész törvényt, annak a konskripeziónak intézkedését és megfosztották ezeket az embereket legelőjüktől teljesen. A bíróságnak szem előtt kellett volna tartani az 1836. évi VI. t.-cz. 3. §-át, a mely imperative előírja, hogy a jobbágyságnak legyen legelője, mert épen ez a legelőkorlátozás a legtöbb zűrzavarnak, panasznak inditó oka. A 4. §. továbbá azt mondja, hogy gondoskodjanak, hogy legyen nemcsak tüzelőfája, hanem épületfája és szerény taksa mellett ipari czélokra szolgáló fája. Ezen törvényes intézkedéseket különösen hangsúlyozta az 1853-ik évi úrbéri nyilt parancs, továbbá az 1871-ik évi LIII. t.-cz., a mely különösen ezen vidékekre vonatkozólag tartalmaz oly intézkedéseket, a melyek elől nem lett volna szabad a bíróságnak elzárkóznia akkor, mikor látja, hogy az úrbéres nincs kellőképen képviselve. Az 1871. évi LIII. t.-cz. 74. §-a határozottan így intézkedik (olvassa) : »Ha a volt jobbágyok számára ily módon kihasított gyeplegelőrész azoknak nagyobbszámu marhák tartására az 1848-ik év előtt e részben fennállott gyakorlatot tekintve, elegendő nem lenne és ha egyszersmind az egykori jobbágyok az 1848. évig erdei vagy havasi legelő használatában voltak, azoknak ezen erdei illetőleg havasi legelőből pótlásul oly mennyiség adandó ki, hogy a számukra kihasítandó összes legelőtér az 1848-ig élvezett haszonvétel folytatására elegendő legyen... A havasi legelőilletménynyel az azon létező fák is az illetőnek tulajdonába mennek át, de ezek becsértéke is az illetményből levonandó.« Legfontosabb a törvény 76. §-a, a mely azt mondja (olvassa) : »íla a bíróság ítélete szerint a közös legelő oly csekély, hogy a volt jobbágy szükségelt vonó marhái részére sem ad elegendő élelmet, akkor a volt földesúr legelőrészt nem igényelhet.« Miként történt azonban a rendezés ? Mindezek figyelmen kivül hagyásával a kincstár oly erdőket adott a volt úrbéreseknek, a melyek teljesen ki voltak irtva. A legelőre vonatkozólag pedig történt egy gyönyörű intézkedés. Mert az úrbéresek szabályszerűen nem voltak képviselve, kimondották, igaz, hogy igényt támasztottak a legelőhöz is, azonban fel kell venni azt, hogy itt nincs legelő, menjenek a havasokba. Nagyon természetes, hogy alapul véve a tényleges állapotot, a szegény, tudatlan nép majdnem ingyen járt a Havasokon, belenyugodott, s várta a kincstár amaz ígéretének beváltását, hogy majd Magura község úrbéri rendezésénél kiszakítanak egy rész 3íi*