Képviselőházi napló, 1906. IV. kötet • 1906. november 15–deczember 12.

Ülésnapok - 1906-67

wember 29-én, csütörtökön. 163 67. országos ülés 1906 no ennek a törvénynek 116. § melv vonatkozik arra, hogy a miniszter utasittatik az egészségtelen és veszedelmes iparágaknak megállapítására, illetőleg arra, nogy ilyen iparágakban a fiatal munkások milyen feltételek mellett alkalmaztassanak, tudomásom szerint végrehajtva még sincs. Egy hang (balfelól) : Bizony nincs ! Bernát István : Azonban ez valószinüleg kikerülte a miniszter ur figyelmét, de hiszem, hogy még az uj ijjartörvény benyújtása előtt intézkedni fog ebben az irányban. Ilyen hézagok azonban, mondom, nem akadályoznak abban, hogy el ne fogadjam a költségvetést, s különösen ne szavazzak köszönetet a miniszter urnak pl. azért, hogy felkarolta azt az eszmét, hogy a nagy tranzverzális utak helyett gondoskodni fog arról, hogy az apró falusi állomásokhoz vezető utak is kiépíttessenek, (Helyeslés.) s végre megmeneküljünk attól a megfejthetetlen állapottól, hogy megvannak a vasutak és azokhoz sok helyen az év tetemes részén át hozzájutni nem lehet. Elvégre ez is bizonyos formája a szocziális jDolitikának, a mely a kisembereknek lehetővé teszi, hogy akkor adják el terményeiket, a mikor az a legalkalmasabb rájuk nézve. A mit a kisiparra vonatkozólag a programm és az előtérj esztett költségvetés elmond, rám nézve szintén teljesen megnyugtató, s én abban a meggyőződésben és véleményben vagyok, hogy meg fogja nyugtatni a mi kisiparosainkat is. Azt a néposztályt, mely a legnagyobb nehézségekkel küzd és a melynek nagyrésze, nem tudom, tudja-e a t. képviselőház, tulaj dónké j>en a szocziálistáknak jelentékeny elemét alkotja, mert innen kerülnek ki a legveszedelmesebb és legelkeseredettebb agitátorok, csaknem kivétel nélkül. Azonban, ha mindezeket elmondottam, lehetetlen szemet hunynom a felett, hogy annak az igen terjedelmes programúinak megvalósítása, a melyet a t. miniszter ur előadott, sok mindenféle és igen nagy nehézségekbe fog ütközni. Maga a miniszter ur utalt erre. Utalt rá az előadó ur is és bővebben foglalkozott ezzel a kérdéssel Pető t. képviselőtársam, a midőn ráutalt a rendkívüli drágaságra. En bátor voltam a drágaságnak kérdését nem ezen a helyen, de politikai körben már egyszer szóvá tenni. Ott kifejtettem, hogy az én nézetem szerint a fokozódó drágaság nemcsak abban az irányban okoz zavarokat, a melyre utalás történt itt, hanem egész politikánkat felforgathatja, az egész iparfejlesztésnek gátat vethet, a mennyiben a terményárak, különösen pedig a munkabérek fokozódása, azt hiszem, azokat az előnyöket, a melyeket a kormány a vállalkozóknak nyújtani fog, a legtöbb esetben paralizálni fogja. Mint fogyasztók mindnyájan tudjuk azt, hogy a drágulás mily nagy mértékben befolyásolja az egyes egyéneknek háztartását. Azonkívül, t. uraim, — és ez a része a kérdésnek még tárgyalva nem volt, azért ezt óhajtom bővebben kifejteni — bennünket Ausztriával szemben még nagyobb függésbe hoz, mint a milyenben eddig voltunk. Az én adataim, a melyek a drágaságra vonatkoznak, nem egyeznek egészen azokkal, a melyeket Pető t. képviselőtársam elmondott. Ezek az adatok, melyeket én egyik itteni legnagyobb fogyasztási, szövetkezetnél szereztem be, röviden abban kulminálnak, hogy az utolsó három esztendő alatt a gyarmatárukban 20%-os, a vajnál, tojásnál 15—20%-os, szénnél 15%-os, tűzifánál 24%-os, ruházatnál 20%-os,bőrárunál 50%-os az emelkedés. Igen nagy az emelkedés az egyes mezőgazdasági termékeknél, a húsnál; fehérneműnél 15% ; a vasnál is nagy az emelkedés, hanem korántsem oly nagy, mint t. képviselőtársam feltünteti. A legnagyobbnak mutatkozik ezen a téren a nyersréz áremelkedése, melynek métermázsája 1904-ben 180 korona volt és most 245 korona. Ha már most ezeket az adatokat méltányoljuk, lehetetlen elzárkózni az elől, hogy ez a fogvasztók magánérdekét, valamint társadalmi életünket és gazdasági termelésünket kétségtelenül nagy mértékben veszélyezteti. Ha valaki azt mondaná, hogy pl. az iparczikkeknél előállott drágaságot mi Magyarországon oly módon tudjuk a magunk részére rekompenzálni, hogy a magunk terményeinek árát emeljük, akkor az illetőnek nem volna igaza. Tudjuk, hogy az általunk fogyasztott iparczikkek nagy része Ausztriából kerül be. Azt is láthatjuk, hogy a legutóbbi hónapokban az osztrák gyárosok lehető legnagyobb szorgalommal emelik az árakat, és emelik — ezt t. képviselőtársam nem említette — az uj vámtarifa oltalma alatt, ök megmenekültek az uj vámtarifa folytán a külföldi versenytől, a mi reájuk nézve rendkívüli előny, az uj vámtarifa magasabbra emelt iparvámjai pedig lehetővé teszik, hogy termelésük árát fokozzák, annál is inkább, mert kartelleket alkotnak, a melyeknek mi legtöbb esetben ki vagyunk szolgáltatva. Ellenben méltóztassék figyelembe venni azt a körülményt, hogy a magyar mezőgazdaságnak legfontosabb termelési czikke, a Buza, árában abszolúte nem emelkedett, sőt ha figyelembe veszszük azt, hogy a munkabér, s az előállítás egyéb költségei csak emelkedtek, akkor azt kell mondanunk, hogy a magyar gazda egy métermázsa búzáért ma kevesebb tiszta hasznot tehet zsebre, mint előbb. (Igaz ! JJgy van !) A mi a husdrágaságot illeti, ezt nem szándékozom tagadni, de ki kell egészítenem azt, a mit Pető t. képviselőtársam elmondott, azzal, hogy a husdrágaságnak nagy oka az 1904. évi rendkívüli szárazság, a melynek folytán a marhaállomány megapadt. Az is bizonyos, hogy ezek a húsárak oly serkentő hatással lesznek a magyar gazdára,hogy egy pár év alatt e tekintetben nagy javulást fogiink észlelhetni. Oly lokális rendszabályok, a milyeneket t. képviselőtársam felhozott, abszolúte nem segítenek, mert ha valamivel alább száll is a marha ára Magyarországon, az export emelkedni fog és újra fel fogja az árakat hajtani. 21*