Képviselőházi napló, 1906. II. kötet • 1906. julius 14–julius 30.

Ülésnapok - 1906-36

294 36. országos ülés 1906 Julius 2h-én, kedden. hogy a katonai szabályzatok megmagyarázzák, hogy a diszmenetelések tulaj clonkép mire valók, arra, hogy ezáltal is erősödjék a fegyelem érzete; én azonban azt hiszem, hogy a fegyelem érzetét más módon is lehet nagyon szépen fejlesztem. Érintettem felszólásom során, hogy nagyon túltengőnek tartom az arisztokratizmust a hadseregben. Még feltűnőbb ez a jelenség akkor, ha a tiszteknek a legénységgel való bánásmódját teszsziik vizsgálat tárgyává. Legyen ez a bánásmód, ha nem is nagyon, de legalább annyira, a mennyire lehetséges, demokratikus, legyen olyan, hogy annak a legénynek ne essék nehezére a szolgálat, hanem legyen olyan a bánásmód, hogy könnyítse meg a szolgálatot. Hiszen a katonai kiképzésnek épen egyik elve az, hogy a katonából szabadon gondolkodó, szabadon és saját akaratából működő embert kell teremteni, s ha ez igaz, akkor tessék őt ilyen irányban nevelni. A ki katonáéknál szolgált, a ki tehát saját tajjasztalásából tud beszélni, észrevehette, hogy a mindennapi létszám rendesen meg szokott aj>adni a gyakorlatozásnál, különösen a délutáni foglalkozásoknál. Én egyrészt arra kivánok súlyt fektetni, hogy a tisztiszolgák létszámát szíveskedjék apasztani. Szolgáknak nem épen katonákat méltóztassék alkalmazni, mert a tisztnek mindegy, hogy szolgája katona-e vagy nem. Tessék külön szolgákat tartani erre a czélra. De ettől eltekintve sokszor a legénységnek ezen tisztiszolgákon kivül is 30%-a marad ki a gyakorlatból, mert kivételes, különleges szolgálatokra osztatnak be a tisztekhez. A mi magát a kiképzést illeti, ezen nem épen katonai foglalkozások helyett mással lehetne kitölteni az időt. Tapasztalásból tudom, hogy a bevonuló legénységnek bizonyos százaléka ma is analfabéta, s hogy ezek az analfabéták nemcsak a kiképzésnél, hanem a praktikus alkalmazásnál is akadályokat képeznek. Én azt hiszem, lehetne időt szakitani, hogy ezek az analfabéták az u. n. katonai iskolákban oktattassanak. Nálunk is felmerült az eszme, más országokban meg is van már valósítva, hogy a katonai kiképzés előzetes testgyakorlat által könnyebbittessék. Utalok a cseh példára. Ott országszerte virágzanak az u. n. testgyakorló körök, a mefyekben a nép fiai gyakorolhatják, edzhetik magukat és mikor a katonasághoz bevonulnak, nem kell félesztendőt eltölteni azzal, hogy a testgyakorlásba beleszokjanak. Ezek az u. n. Sokol-egyesületek, a melyeknek, ha nem tévedek, 50—60.000 tagja van Csehországban. Nem volna hiábavaló nálunk is kezdeményezni ilyen népies testgyakorló köröket. Azután egy másik kérésem is volna~a t. honvédelmi miniszter úrhoz. Én azt hiszem, hogy nem jelentené a katonai kiképzés, sem pedig a katonai érdekek elhanyagolását, ha a két esztendőt szolgáló legénység földmivelő része a második esztendőben a nyár folyamán szabadságoltatnék. A közös hadseregnél a szabadságolást azért nem érintem, mert ez nem tartozik ehhez a tárczához. Azt hiszem, a kiképzést nem feszélyezné, ha á—5—6 hétre haza engednék a földmiveslegénységet, oly időben, melyben az igy keletkező hiányokat máskép, póttartalékosokkal lehetne pótolni. Ezen megjegyzések mellett legyen szabad a t. miniszter ur figyelmét felhívni a katonai büntetőjog kérdésére is. Ha van elavult büntetőjog, ha van egyenesen vérlázító büntetőjog, akkor a katonai büntetőjog az. Mi már kaptunk egy Ígéretet 1902ben, akkor a közös hadügyminiszter ur adta ezt az ígéretet, s ez nem foglalt magában kevesebbet, mint azt, hogy a katonai büntetőjog reformja készül, még pedig az'osztrák és magyar miniszterek, sőt az igazságügyminiszterek közreműködésével, és hogy az meg fog feleim ugy a katonai érdekeknek, mint a modern bíráskodás követelményeinek. Sőt azt az Ígéretet is kaptuk, hogy 1903 február havában a közvéleménynyel meg fogják ezt a reformot ismertetni. Nem birok tudomással arról, hogy ez a reform tényleg inicziáltatott volna. Nagyon fogom kérni a t. honvédelmi miniszter urat, legyen szives e tekintetben felvilágosítást adni. Azonban nemcsak alaki hiányai vannak a büntetőjognak nálunk, nemcsak az a hiba, hogy nem anyanyelvén történik a vádlott kihallgatása és hogy ügyvéd nélkül jelenik meg — nem ugy, mint Érancziaországban — hanem vannak anyagi hiányai is. Azonban ezekkel sem kivánok részletesen foglalkozni, csak egy gyönyörű anomáliára mutatok rá. A büntetési fokozatok, ha nem tévedek, a következők : a legmagasabb fokozat a kötél általi halál, az azután következő enyhébb fokozat az életfogytiglani várfogság és az azután következő enyhébb fokozat a golyó általi halál. Már egymagában véve is furosa és csak nagyon régi, ósdi felfogásnak felel meg, hogy a golyó általi halál kellemesebb lenne, mint az életfogytiglani várfogság. Azonban mi lesz ebből a korrekczionalizálás esetében, abban az esetben t. i., hogyha enyhítő körülmények fenforgása mellett az életfogytiglani várfogságot csupa kegyelemből golyó általi halálra változtatják át és hogyha azután jön amnesztia, a mely amnesztia következtében az az életfogytiglani várfogságra elitélt katona kegyelmet kap, a mely kegyelem aligha fogja életben találni, ha annak idején golyóval végeztetett ki ? Én különösen azért viseltetem bizalmatlansággal, a mint már kifejtettem, hogy a honvédelem fegyveres erejét annak belügyi alkalmazásában nem mindig az állam érdekének megfelelően, hanem a legtöbb esetben párthatalmi érdekeknek és osztályérdekeknek megfelelően szokták alkalmazni. Szükségesnek tartom, hogy ugy ezen a téren, mint más téren javulás álljon be. Hiszen már Napóleon is megmondotta, hogy szuronyokon ülni nem lehet. Nem lehet katonai erővel politikát csinálni. És ha a politikát katonai erővel támogatják, akkor nemcsak a politikát diszkreditálják vele, hanem diszkreditálják és áthárítják az ódiumot magára a katonaságra. Különösen ezért és általában az okból, hogy