Képviselőházi napló, 1906. II. kötet • 1906. julius 14–julius 30.

Ülésnapok - 1906-36

36. országos ülés 1906 Julius 2í-én, kedden. 293 nos működésében részt vesz. Nálunk ellenben azt látjuk, hogy a kettő közti ellenszenv, a melyet én indokolni nem tudok, a helyett hogy szűnnék, napról-napra gyarapodik, nagyobbodik. Elvégre is az a katonai becsület nem kell hogy választófal legyen a tisztikar és a társadalom között. Olyan becses erők vannak a tisztikarban, hogy azoknak érvényesítése a társadalomnak csak javára válhatnék. Van azután még valami arisztokratikus vonás is, és azt hiszem, felesleges arisztokratikus vonás, a tisztikaron belül. Ép az orosz-japán háború meggyőzhetett bennünket arról, hogy nem mindig az a legnagyobb hadvezér, ki születésére nézve legmagasabb rangú. E háború folyamán sok esetben megtörtént, hogy egy-egy orosz ezrednek le kellett mondania arról a szerencséről, hogy magasabb rangú egyén legyen a vezetője. Nálunk az előléptetéseknél, de különösen a legfelelősségteljesebb helyeknek betöltésénél még ma is nem kizárólag az egyénileg és kvalifikácziójánál fogva arra hivatott, hanem igen nagy részben a születésére nézve magasabban álló lép előtérbe. (Igaz ! Ugy van !) Azért hoztam fel ezeket, hogy azután következtetéseket is vonjak le a honvédség és általában a fegyveres erő hivatásáról. Tudjuk nagyon jól, hogy a törvény szerint mi a fegyveres erőnek és mi magának a honvédelemnek hivatása. Azt tapasztaltuk azonban, hogy a haderő alkalmazásában a kormány, vagy ha nem a kormány, akkor a hatóságok sok esetben túllépték hatáskörüket. Azt tapasztaltuk, hogy a katonai, illetve a haderő alkalmazásánál nem tartották szem előtt azt, hogy mire van voltaképen ez a haderő hivatva, hanem sok esetben a hatalmi, párt- és osztályérdekeknek tettek szolgálatokat. Eleget láttuk ezt a választásoknál. Természetszerűen a katonaságnak asszisztálnia kell a választásoknál, de tudok esetet, a mikor a tiszt azt mondta, hogy az, a mire őt a választáson kényszeritették, az a ténykedés, a melyet neki inszinuáltak, nem volt összeegyeztethető a katonai becsülettel. Voltak esetek, hogy egyes társadalmi mozgalmakat — politikai mozgalmakat nem is említek — egyenesen a haderővel akartak elfojtani. Ebben nagy veszedelmet látok. Egészen más az állani érdeke és más az egyes társadalmi osztályok érdeke. Láttuk, hogy Francziaországban már a Hervé-doktrina kerekedett felül, magát a szocziáíizmust, a szocziáldemokrácziát vitték be a hadseregbe, ez pedig ki volna zárva, ha azt a hadsereget a társadalmi mozgalmaknál fel nem használnák és azzal vissza nem élnének. Én magát a honvédséget ugy tekintem, mint az önálló magyar hadsereg előhírnökét. Ugy tekintem, hogy a honvédelemnek már ma is igyekeznie kell, hogy annak idején, a mikor önálló magyar hadsereggé fog fejlődni, nemcsak a társadalom egy részének, hanem az egész társadalomnak rokonszenvét nyerje meg. Kizárandónak tartom a katonaságból a politikát, különösen az oly irányút, a mely alkalmas arra, hogy az ország egyes nemzetiségei vagy osztályai között ellenszenvet keltsen. A honvédségnél nem egy izben történt meg az az anomália, hogy a bánásmód tekintetében mérvadók a nemzetiségi különbségek. (Ellenmondás.) Tudok esetet, hogy a honvédparancsnokság oly katonák előléptetését, a kik mint polgárok egy-egy nemzetiségi párthoz tartoztak, egyenesen lehetetlenné tette. Tudok esetet arra, hogy tulbuzgalomból a katonák eskütételénél nem engedték meg, hogy a tót, román, vagy szerb anyanyelvű honvéd saját anyanyelvén esküdjék. Arra is vannak esetek, hogy az ezrednyelv megállapítása nem történik kellő objektivitással. Mi, t. képviselőház, katonai téren nagyon csekély mértékben kívánjuk érvényesíteni a nemzetiségi politikát, csak annyira kívánjuk, hogy a szolgáló legénység ne legyen kénytelen előbb más nyelvet tanulni, és csak azután oktassák ezen a nyelven, azt akarjuk, hogy a saját nyelvén történjék az oktatás, hogy tehát az anyanyehnez alkalmaztassák az ezredek szolgálati nyelve. Ezzel összeköttetésben néhány dolgot fel kell hoznom a tiszti képzésre vonatkozólag. Nagyon sok esetben nem tudnak a tisztek a nép nyelvén. Vannak esetek, a hol az a tiszt talán egynéhány szót ért . . . Sümegi Vilmos: Különösen magyarul nem tudnak ! Hodzsa Milán: A honvédségnél tudnak magyarul, de a legénység anyanyelvét annyira nem értik, hogy az oktatásnál nagyon sokszor olyan póttartalékosokat kell alkalmazni, a kik tudják a nép anyanyelvét, de arra nem alkalmasak, hogy a legénységet szakszerűleg oktatni tudják. Eltekintve attól, hogy a tiszttől teljes joggal megkívánhatjuk azt, hogy az oktatás czélszerűsége végett a nép nyelvét tudja, ezenfelül nekem még egy óhajom van. Az az óhajom, hogy ezen a téren is kövessük a német példát, és a tisztek kiképzésénél nagy súlyt fektessünk arra, hogy tisztjeink idegen nyelveket is tanurának. Németországban alig lesz manapság magasabb rangú tiszt, sőt a szubaltern tiszteket sem veszem ki, a ki ne tudna vagy oroszul vagy franezíául, míg nálunk, ugy tudom, az idegen nyelvi oktatás még a kezdet kezdetén van. A legénység kikéj>zésére nézve sok volna az előadni valóm, azonban csak a legszükségesebbekre szorítkozom. Itt az a, megjegyzésem, — és ezt egyenesen a t. hovédelmi miniszterher úrhoz intézem — szíveskedjék odahatni, hogy a katonai kiképzés munkabeosztásában ne fektessenek oly nagy súlyt az u. n. parádékra, diszekzerczirozásokra, hanem szíveskedjék több súlyt fektetni a katonaság harczképessé tételére. Az orosz-japán háború előtt két esztendővel jelent meg Alexejévnek kritikája a japán hadseregről, a melyben ez fitymálva mondta, hogy a japánok még csak szépen masírozni sem tudnak. Csakhamar bebizonyult, hogy ha masírozni talán nem is tudnak ugy, de verekedni nagyon jól tudnak. Tudom ugyanj