Képviselőházi napló, 1906. I. kötet • 1906. május 21–julius 13.

Ülésnapok - 1906-23

23. országos ülés 1906 Julius 9-én, hétfőn. 327 nem hallottam, elnöki kötelességemből folyólag Markos képviselő urat rendreutasítom. Somogyi Aladár: Hiszen csak óhajtás volt! (Derültség.) Elnök: Kérem, ne tessék az elnökkel vitatkozni ! (Helyeslés.) Az ülést öt per ezre felfüggesztem. (Szünet titán.) Elnök: Az ülést újból megnyitom. Tessék helyet foglalni, t. képviselő urak. (Nagy zaj.) Kérem Vajda Sándor t. képviselő urat, szíveskedjék beszédét folytatni. Vajda Sándor: T. ház! Szokássá vált itt e házban, hogy a múltra hivatkozva minket hazafiatlansággal vádoljanak, és a helyett, hogy a feledés fátyolát hagynák a múlton, mindig azt mondják, hogy mi 1848-ban és nem tudom, mikor, ezt meg azt csináltuk, de elfelejtik, hogy milyen idők voltak akkor és mit csinált akkor a magyarság is a néjmnkkel. Kötelességemnek tartom felhozni itt a ház előtt, mit mondott egy magyar férfiú, hogy ezzel is bizonyítsam, hogy ki volt az a Janku, a kit önök annyira szidnak, mert Janku emléke nekünk szent és mi büszkék vagyunk reá és móczaira, a legtisztább és legszebb típusára a román népnek. Somogyi Aladár: Tessék idehallgatni, elnök ur, mit mond. Elnök: T. képviselő ur, ne tessék engem figyelmeztetni; hallom én. Tessék csendben maradui. r Vajda Sándor: Beöthy Ákos, azt hiszem, olyan író és oly derék magyar ember, a kit még Somogyi Aladár t. képviselőtársam is , elismer tekintélynek. 0 azt irja, hogy »Janku Ábrahám szivvel-lélekkel oláhnak érezte magát, és a mozgalomba eszményi, nemesebb indokokból ment bele.« így irja Beöthy Ákos. Aztán leírja, hogy egyszer gyermekkorában jelen volt édes atyjának, az öreg Beöthynek, és Bemnek egy jmrbeszédénél, a melyben Jankuról volt szó, s ezzel kaj>csolatosan írja, hogy jól emlékszik, hogy »a beszélgetés folyamán, a melyen jelen volt, megállapodtak mindketten abban, hogy Janku becsületes ember, a kivel lehet beszélni és a Isivel a béke helyreállítása czéljából megegyezésre lehet jutni.« Azt hiszem, hogy Bem és az öreg Beöthy koronatanuk lehetnek Janku mellett. Azt irja továbbá, hogy atyja véges-végig ebben a felfogásban volt. Továbbá: Hunfalvy Pál irja, hogy a szabadságharcz végnapjaiban Szegeden történt, hogy Beöthy Ödön beszélte, hogy Janku kész volna egyezkedni, ha biztosítanák, hogy az egyezség feltételeit meg fogják tartani. Ez a mellett bizonyít, hogy a kik Jankut szidják, azok nem ismerik, és azért kérem a mai generácziót, hogy olvassa Beöthy és mások müveit, azoknak müveit, a kik ismerték és tanulmányozták a dolgokat, mielőtt véleményüket leírták volna. Nagyon gyakran találkozom azzal az érvvel, hogy minket vissza kell tartani a politikai fellépéstől és a politikai érvényesüléstől, mert irredentisták vagyunk. Gyakran elhangzott itt az a közbeszólás, hogy menjünk Romániába és hogy irredentisták vagyunk, Erdélyt el akarjuk szakítani és Romániához akarjuk csatolni. Ezek oly gyanúsítások, a melyeket nem hagyhatunk szó nélkül a magunk részéről. Hogy menjünk Romániába, ez persze egy frázis, mert ha mi átmennénk, ki maradna a mi helyünkön? Azonkívül meglehet, hogyha a román királyság lakossága 10 milliónyi lenne, veszedelmesebb volna a magyarságra, mint ma. Ezért tartsanak meg inkább bennünket itthon, mint jó barátokat. Á mi az irredentizmust illeti, megszólaltatok egy nagy román államférfiúi Sturdza Demeter a román szenátusban 1903 deczember 9-én tartott beszédében a következőket mondta: (olvassa): »Mi volna a czélja ezen mügyártmánynak, mely magát a román irredentának nevezi? Erdélynek az elhóditása. Képesek vagyunk-e mi Erdélyt elhódítani? Bizonyára nern, mert nincs hozzá a szükséges erőnk. De még abban az esetben is, ha Erdély elhóditását szándékoznék és e czélra elég erő felett rendelkeznénk, hogy ne tegyük magunkat nevetségessé, még akkor sem volna szabad nekünk ily vállalkozásba bocsátkoznunk, mert ez szűkségszerűleg az osztrák birodalom megsemmisítését vonná maga után. Az osztrák állam megsemmisítése azután nem lenne egy lokális kérdés, hanem egy roppant horderejű európai ügy, a melynek végzetes következményei inkább minket, a kis államokat sújtanák, mint a nagyhatalmakat, és ha mi Erdély meghódítására törekednénk, a dolog vége az volna, hogy minket mások nyelnének el. Az osztrák-magyar monarchia létezése elsőrendű európai szükség, ép ugy, mint a román állani fennállása. Különösen fontos azonkívül, hogy egyetlen, hazája és nemzete iránti kötelességeit ismerő román sem hagyja magát akár egy pillanatra is félrevezettetni azon csapdák által, a melyek az egész román népnek és a mi királyságunknak az irredentával való veszélyes játék által állíttatnak.« T. ház! Ezt bizonyosan egy komj>etens ember állította. Ha irredentizmusról lehetne szó, akkor nem mi lennénk a kezdeményezők, a kik még a nemzetiségi kérdést sem tudjuk megoldani, a nemzetiségi törvényt sem tudjuk életbe léptetni, hanem a román jjolitikusok. Abból pedig, a mit felolvastam, láthatják, hogy mily távol áll ezektől az emberektől ez az eszme, s annál távolabb áll tőlünk, az erdélyi románság vezetőitől és még távolabb áll a mi népünktől. De a kik ezt az eszmét elhintik a közvéleményben, azok nem mi vagyunk, mert mi ily bolondságot nem hangsúlyozhatunk, és nem provokálhatunk, hanem igenis azok az agent provocateurok, azok az újságírók, meg