Képviselőházi napló, 1905. I. kötet • 1905. február 17–junius 21.

Ülésnapok - 1905-30

342 30. országos ülés 1905 május 27-én, szombaton. rá eset, hogy a magyar sajtó a maga egészében meg volna vásárolható. És én részemről ezekben a nehéz napokban, a mikor ki tudja, nem holnap szakad-e ránk egy egészen uj korszak, a mely ennek a hazának válságos korszaka lesz, azt tartom, nem nélkülözheti a magyar sajtót a magyar nemzet, nem nélkülözheti a magyar nemzet a magyar tollnak védelmét, nem nélkülözheti akkor, a mikor kard nincs a kezünkben. Uraim, ha nincs országgyűlés, ha elnémul a szó, önöket, a sajtó férfiait ilieti, hog7 elsősorban harczoljanak, ha nem a barrikádokon, de a közvélemény vezetésében, felvilágosításában mindennapos munkával, a lkotmány unknak, hazánknak, nemzetiségünknek, magyar nyelvünknek, jövó'nknek és mindenünknek védelmével. (Zajos éljenzés a baloldalon.) Teljesen meg vagyok győződve arról, hogy önök elsősorban és kifogástalanul teljeaiteni fogják kötelességüket. Ily módon remélem, hogy kudarczczal fog végződni az osztrák politikának legújabb támadása. Mert, t. ház, ha az egész válságot nézem a maga gyökerében, akkor ez a jelenség nem újság én előttem. Láttam én már ilyent, láttam én már rosszabbat is. Az osztrák politikának hagyományos elve az a birodalmi egység, a mely birodalmi egységnek korroláriumát az képezi, hogy csak abszolutizmussal tartható fenn és vihető keresztül. Abszolutizmust pedig csak katonai erővel lehet az országra és a nemzetre ráerőszakolni. Mindezek folytán az a politika, a melynek tartalmát adja a császári hadsereg, az egységes német hadsereg az osztrák zászlóval, nagyon régi, réges-régen Magyarország ellen törő politika. Mert Magyarország önállóságával és alkotmányosságával ez az egységesítő osztrák politika soha semmiképen meg nem fér, meg nem férhet. Ebből ered ez a válság. Hiszen nem mostan merültek ezek fel. Az utóbbi minisztériumok, a mióta" a véderőtörvény lejáratban van, a mióta lejáratban vannak a szerződések, és maga a vámközösség, mindig tapasztalják, hogy odaát elérkezettnek vélik az időt, megérettnek tartják a helyzetet arra, hogy Magyarországot lassankint, darabonkint, vagy, ha igy nem lehet, hát egyszerre visszavezessék abba az egységbe, a mely tulajdonképen alárendeltség, a mely Magyarországnak meghagy bizonyos autonóm jogokat, meghagy bizonyos nemzeti, vagy törzsszerű sajátosságokat, de a mely Magyarországnak állami szuverenitását tagadja, és ezen állami szuverenitás eszközeit megtagadja. (TJqy van! Ugy van! a baloldalon.) Ez a politika, miután eddig sikertelenségről-sikertelenségre, kudarczról-kudarczra vezette a magyar kormányokat, ma odaért, hogy engedni nem akarván, azt hiszik, elérkezett a pillanat, a mikor egyszerre összetörhetik az egész magyar alkotmányosságot és visszaállíthatják a régi rendszert. A múlt században négyszer volt ilyen kísérlet: 1815-től 1825-ig, Ferencz király alatt, 1849-től 1860-ig; másodszor 1861-től 1865-ig és midőn ezen kísérletek is meghiúsultak, 1865től 1866 novemberig, szóval : ismét egy másfél éves utolsó kísérlet, a midőn azután jött az u. n. kiegyezés, a mely a jogfolytonosságot helyreállította, az országgyűlést megnyitotta és az országnak különböző, jó és rossz kormányokat adott, de a katonai kérdést meg nem oldotta. Az az abszolutizmus tehát, a melyet először mint gyermek láttam a 60-as években, a mely ellen mint ifjú már küzdöttem a 60-as provizóriumokban, az az abszolutizmus most ismét előttünk áll a maga meztelenségében. Akkor azt mondotta kardjára ütve: »Das ist meine Constitution«; ma is azok a bécsi generálisok kardjukra ütve azt mondják: »Das ist meine Constitution«. A magyar alkotmány azoknak az uraknak a szemében nem létezik. De az idők multak, s a kardok széttörtek és a konstituczió feléledt és legyőzte a kardot, mert a törvény és az igazság erősebb volt az erőszaknál. De hogy legyőzhette, annak egyetlen módja volt az, a melyet Deák Ferencz hangoztatott: >Le nem mondani a jogról.«, (Élénk helyeslés a baloldalon.) le nem mondani a törvényről soha, hanem kitartani, kitartani végig, szenvedések árán is; nem riadni vissza nehézségektől, szenvedésektől, így tett Deák Ferencz; hiába csalták őt a bécsi Burgba; ő nem ment fel; évtizedekig dolgozott a magán társadalmi téren és midőn hivta a haza, ott volt és az országot vezette. Vezette tanácsával és tanácsa nem az volt, hogy adjuk fel jogunkat a hatalomért, mondjunk le arról a jogról, a melyet a törvény az országnak alkotmányosan biztosit, hanem tanácsa az volt: Meg kell tartani a jogot annak teljes erejében, a törvényt annak teljes méltóságában és hatalmában és tűrni, ha kell, és tűrni újra! Föloszlatták az országgyűlést, hazaküldték; elnapolták az 1865. év után és Deák Ferencz tűrt, de nem engedett mindaddig, mig a korona, a király nem lépett olyan alkura, a mely a Deák Ferencz elveinek megfelelt. És azon férfiak között, a kik ezen küzdelmekben résztvettek, ott volt gr. Andrássy Gyula, a kit az abszolutizmus és az osztrák rendszer akasztófára itélt és a kinek képét kiszegezte a bitóra. És változtak az idők és az a férfiú lett királyának legelső tanácsadój férfiú lett a magyar alkotmányos kormány vezére. És akkor a küzdők között láttuk a még ifjú Tisza Kálmánt, mint az ellenzék vezérét, a ki nem átallotta és nem vonakodott a nemzet jogaiért sikra szállani, sőt a forradalomtól sem vonakodott, mert az Almássy-féle összeesküvésnek is részese volt. Hát ez az erő, a mely a nemzetben a múlt században három izben kitartott és meg tudott küzdeni Ausztriának minden katonai és politikai hatalmával, udvari és egyéb befolyásával, ez az erő nem élne ma