Képviselőházi napló, 1905. I. kötet • 1905. február 17–junius 21.

Ülésnapok - 1905-22

242 22. országos ülés 1905 május 10-én, szerdán. Mi horvátok a magyar nemzetnek szintén óhajtjuk, hogy jelenlegi kedvezőtlen helyzetéhői mihamarább kiszabaduljon, hogy azután egyesült erőnkkel az annyira szüksőges pozitív alkotásokhoz foghassunk hozzá, hogy mindaz, a mi mindnyájunk kárára eddig is elhanyagoltatott, helyrehozassék. Azért, magyar testvéreink, iparkodjatok politikátokat oly mederbe terelni, a melyben a nemzet javára valami hasznosat tudtok találni. Ne áltassátok magatokat azzal, hogy erőnekerejével mindent egyszerre fogtok elérni. Bölcs, SZÍVÓS, következetes munkával iparkodni fogunk mi is veletek karöltve állami jövőnket biztosítani, testvéries viszonyainkat ugy megszilárdítani, hogy minden viszontagságoktól, bárhonnan is jönnének azok, államunkat megóvni képesek legyünk. (Helyeslés.) Elnök: Gr. Apponyi Albert személyes kér- . désben kért szót. Gr. Apponyi Albert: T. ház! Az előttem szólt igen t. képviselő ur nyilatkozatában három tétel foglaltatik, a mely engem személyes kérdésben való felszólalásra késztet. (Halljuk! Halljuk!) Az egyik az, hogy nekem azt imputálja a képviselő ur, mintha én horvátországi képviselőtársaim magatartását tegnap akképen jellemeztem volna, hogy ők lesben álló politikát követnek, mintha én ilyen visszatetsző módon fejeztem volna ki gondolatomat. Hát én hivatkozhatom mindazokra, kik tegnapi beszédemet meghallgatták, hogy midőn közvetlenül Josipovich Géza t. barátom után felszólalva, már a parlamenti illem követelményeinél fogva is kötelezettnek éreztem magam, hogy első sorban az ő beszédére reflektáljak, — de meg a kérdés fontossága is erre indított — akkor iparkodtam ezt a legildomosabb módon tenni, kerülve mindazt, a mi horvátországi képviselőtársaimnak jogos érzékenységét sérthetné, kifejezést adva a legnagyobb méltányossági érzetnek horvát testvéreinkkel szemben és azon elhatározott szándékomnak, a mely, gondolom, mindazoknak szándéka és akarata, a kik velem egyformán gondolkoznak, hogy t. i. az egész magyar közjogot, tehát annak azon intézkedéseit is, a melyek horvátországi testvéreink igényeinek kedveznek és azokat megállapítják, respektálni, érvényesíteni, azoknak keresztülvitelét sürgetni óhajtom. De egyúttal kimondtam, hogy abban a nagy karczban, mely a parlamentnek két leghatalmasabb tényezője: az egyesült ellenzék és a szabadelvűpárt között folyik, magamat mellékcsataterekre csábittatni nem engedem és azért azt a kérdést, melynek megoldást kell nyerni, még pedig a fennálló jogoknak igen gondos mérlegelésével, minő jogi következményei vannak Horvátországra nézve a magyar vezényszó behozatalának, ez alkalommal nem akarom vita tárgyává tenni; nem akarom a maga egészében kifejteni, ámbár talán t. képviselőtársaim meg fognák nekem engedni, hogy talán rendelkezném az előfölíételekkel arra, hogy ezt tehessem. (Helyeslés a haloldalon.) Ahhoz az én felállított tételemhez pedig, hogy ilyen mellékcsataterekre magamat csábittatni nem engedem, ma, mikor ugy se volna jogom érdemlegesen nyilatkozni, változatlanul ragaszkodom. T. képviselőtársaim tehát nagyon félreértették intenczióimat, nagyon félreértették szavaimat, hogy ha azokban bármit is látnak, a mi az ő maguktartására nézve kellemetlen, a mi az ő intenczióiknak felfogására nézve sértő éllel bírna. A második tétel, a mely miatt felszólalni szükségesnek látom, az, hogy t. képviselőtársam hivatkozott arra, hogy én a szabadalvűpárt 9-es bizottságának tagja voltam és ott nem sürgettem a magyar vezényszónak behozatalát, sőt állítólag olyan módon is nyilatkoztam volna, hogy a szoros értelemben vett magyarországi csapatoknál esetleg hozassák be a magyar vezényszó, a horvátországi csapatoknál pedig maradjon meg a statusquo, t. i. a német vezényszó. Mind a kettőre nézve kell röviden nyilatkoznom. Igaz, hogy én akkor hozzájárultam egy olyan katonai programúi megállapításához, a mely a magyar vezényleti és szolgálati nyelv behozatalát az idő szerint nem sürgette, hiven ahhoz az állásponthoz, a melyet gróf Khuen Héderváry kormányzata idejében elmondott beszédemben kifejtettem, a hol megmondottam, hogy a magyar vezényleti és szolgálati nyelvnek a magyar csapatoknál való behozatala olyan nemzeti követelmény, a mely feltétlenül jogos és a melynek előbb-utóbb meg kell valósulnia. (Elénk helyeslés a baloldalon.) De én akkor még nem tartottam megérettnek a szituácziót arra, hogy annak megvalósítását közvetlenül sürgessem. Ehhez hiven jártam élés foglaltam állásta 9-es bizottságban, (Halljuk! Halljuk!) de ott szintén a kérdés megoldásának oly megoldását hoztam javaslatba, a mely expressis verbis fentartotta a nemzet jogát a magyar vezényleti és szolgálati nyelvhez, fentartotta azt mint nemzeti törekvéseinknek egyik, habár akkor nem közvetlenül megvalósítandó tárgyát. Egészen más a helyzet ma, (Ugy van! balfelöl.) a midőn közbejöttek olyan események, a melyek azoknak lelkében is. a kik azt hitték, hogy bizonyos nemzeti reformokkal még várni lehet, megérlelték azt a meggyőződést, hogy nem lehet többé várni, hanem_ azoknak keresztülvitele feltétlenül sürgős. (Élénk helyeslés a baloldalon.) Az, t. ház, hogy a szoros értelemben vett magyarországi csapatoknál a magyar nyelv hozassák be, a horvátországiaknál pedig maradjon meg a német, nekem soha álláspontom nem volt. Ha t. képviselőtársamat — bizonyosan jóhiszeműleg — ugy informálták, mint hogyha akkor ez lett volna az álláspontom, ez igen nagy félreértésen alapszik, A 9-es bizottság tárgyalásai közben igen sokszor bizalmas, fesztelen eszmecserék is folytak; ezen eszmecserék foly-