Képviselőházi napló, 1901. XXX. kötet • 1904. november 7–november 18.

Ülésnapok - 1901-515

515. országos ülés 1904 november lí-én, hétfőn, 153 sék, akkor a házszabályoknak ilyen irányú módosítása által gyakorlatilag értéktelenné teszi magának az alkotmányjognak garancziáit. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbahldalon.) Molnár János: Ez az inditó ok! Gál Sándor: Elhiszem, hogy a miniszterelnök urnak aggálya talán egynémely tekintetben alapos lehet, hogy a parlamenti tanácskozás nem mindig azok között a méretek és határok között folyik, mint a milyen különben az etikett szempontjából kívánatos volna. De végtelenül elhibázottnak tartom azt, ha valaki a szimptomával foglalkozva, magát a nemzeti szabadságot akarja megnyirbálni, nem pedig visszamenni, hogy annak a szimptomának, annak az okozatnak végokát megkapja, s a végoknak orvoslása által egyszersmind magát az okozatot is megszüntesse. (Helyeslés a baloldalon.) Ha tehát a miniszterelnök ur meg akarja szüntetni a parlamenti életnek ezt az abnormitását, akkor ezt legkevésbbé teheti ugy, hogy a házszabályok módosítása által a parlamentnek cselekvő képességét korlátozza. Hanem igenis, ha alkotmányos intézmények létrehozása által odahat, hogy a császári hatalom túl terjesztése ellen a magyar nemzet jogai biztosíttassanak, ha alkotmányos intézmények létrehozásával lehetővé teszi azt, hogy az osztrák császár a magyar király relácziójába, a magyar nemzet alkotmányába bénitólag bele ne szólhasson és be ne folyhasson: akkor ezen akotmányos intézmények által igenis megszüntette az obstrukcziónak létjogosultságát és helyreállította a parlamenti tanácskozásnak csendjót és rendjét. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbahldalon.) Ha a miniszterelnök ur ezeknek a beteges állapotoknak végét kívánja vetni; ha a miniszterelnök ur valóban áldozatot és szolgálatot akar tenni, ugy a nemzetnek, mint uralkodójának, leghelyesebben talán csak akkor cselekedhetik, ha közreműködik abban, hogy az uralkodót felvilágosítsa a magyar nemzet sérelmeiről; ha megmondja az uralkodónak nyíltan, bátran és férfiasan, hogy itt él egy nemzet, a melynek érzelmei, lojalitása az uralkodó és az uralkodócsalád iránt minden kétségen felülállanak, de egyszersmind igyekszik, hogy érzelmekben és törekvésekben a nemzetet és uralkodót egybeforaszsza, mert akkor oly szolgálatot tett az uralkodóháznak, a mely a lehető legjobb hatással és visszahatással lesz a mi állami és parlamenti életünkre is. A miniszterelnök ur indítványát nem fogagom el, hanem benyújtom a következő határozati javaslatot (Halljuk! Hallj uh! Olvassa): »Mondj a ki a képviselőház, hogy miután a huszonegyes bizottság kiküldése a házszabályok módosítása czóljából történnék, e módosítás pedig alkotmányunk egyik legfontosabb biztosi tékát, a szólásszabadságot rombolja le: ennélfogva a miniszterelnök indítványát a napirendről leveszi.« (Elénk helyeslés a bal- és a szélsöbahldalon.) EÉPVÍÍ. NAPLÓ. 1901 — 1906. XXX, KÖTET. Kovács Pá! jegyző: Hellebronth Géza! Hellebronth Géza: T. ház! Mielőtt az igen t. miniszterelnök ur előttünk fekvő javaslatához egészen szárazon, prózailag, érdemileg hozzászólnék, méltóztassék nekem megengedni, hogy előbb egy nagyon rövid és nagyon szomorú hasonlattal vezessem be beszédemet. (Halljuk! Halljuk!) Történelmünknek nem nagyon régi századából veszem a szomorú jelenetet, a melyhez hasonlónak látom én ma az ország helyzetét, sok vonatkozást látok a két szomorú jelenet között, egy-egy kiáltó ellentétet is kénytelen vagyok konstatálni. Alig két évszázaddal előbb nagyon szomorú jelenet játszódott le a távol Kelet egyik kisded városában. A nemzet legnagyobb fia, talán századának legnagyobb államférfia feküdt a halálos ágyon: Bákóczi, a nagy fejedelem vívta utolsó küzdelmét a halállal. Körülötte kisded csoport állott, szemeiben könynyel, szivében fájdalommal, szivszakadva, visszafojtott lélekzettel lestek a nagy haldokló búcsuszavaít. Megszólalt a nagy fejedelem, a történelem megörökítette végrendeletét, búcsúszavait pedig a nemzeti kegyelet és a hazafiúi érzés minden ember szivébe belevéste. Azzal búcsúzott el már kicsinyre olvadt bujdosó csapatától, hogy: » Menjetek haza az elhagyott hazába és vigyétek haza az én lelkemet, az én szellememet ; menjetek el mindenüvé, a hol magyar ember lakik ós legyetek vele az örömben, legyetek vele a bánatban, mondjátok meg neki, hogy nem fog a magyar nemzetből kihalni az alkotmányos szabadság iránti szeretet, mert velük lesz a lelkem az idők teljében és nagy, hatalmas, szabad és független lesz egész Magyarország.« A dicső fejedelem látnoki jóslata nem teljesedett, mert íme, alig két évszázad leforgása multán ismét nagyon szomorú jelenetet látunk, a magyar nemzet ismét nagy gyászszertartáshoz készül, a temetkezési pompához készülődik, ismét látom a nagyon szomorú gyászos nyoszolyát, a melyben ott fekszik haldokolva a magyar szabadság, a magyar alkotmány. (Ugy van! a bal- és a szélsöbahldalon.) De a környezetben mintha nagy változás volna: amott a nagy fejedelem, halálos ágya mellett kicsiny, de búsongó, szomorkodó csapat állott, a mely szivszakadva leste az ő sóhaját; most a halotti ágy körül nagy tömeget látok, a mely ujong, tapsol és egymással versenyezve tartja a markát, hogy követelje a díszes gyászszertartás méltó honoráriumát. (Ugy van! a baloldalon.) Ne siess haza nagy fejedelem az idegen hantok közül; nem egy szabad, nem egy független, nem egy hatalmas, önálló nemzet akarata hoz téged haza; nem az a nemzet hoz haza, a melyet te látnoki ihleteddel nagynak, hatalmasnak és dicsőnek jövendöltél, hanem egy szolgaságnak induló nép fejedelmének kegye, alamizsnája! (Ugy van ! a szélsöbahldalon,) 20