Képviselőházi napló, 1901. XXX. kötet • 1904. november 7–november 18.

Ülésnapok - 1901-515

152 515. országos ülés 1904 novomber li-én, hétfőn. tipró fejedelmet tüntet fel; a ki lehetővé tette azt, hogy Karaffa és az ő bandája itt Magyarországon a magyar nemzetnek színét-javát, csak azért, mert jogait védi és mert nemzetét szerette, vérpadra hurczoltassa. Ez az uralkodó az opportunizmusnak elment azon határig, hogy a mikor a saját családja részére a trónöröklést a magyar ti*ónon meg akarta szerezni, azt a bizonyos Karaffát addig, a meddig ezen czélját el nem érhette, leparancsolta, sőt elért még egy további czélt is, elérte azt, hogy ezt a nemzetet rávette, miszerint az aranybullában gyökerező fegyveres ellenállás jogáról mondjon le. Ez önmagában olyan szimptoma volt a Habsburg-ház eme sarjadékától, a mely a gyanút még jobban felkelthette az ő törvénytisztelete és humanitásával szemben. A történelmi események voltak talán azok, a melyek ezt a világos látási tehetséget a nemzettől akkor megtagadták. Nem akarom a Habsburg-uralom történelmét elejétől végig vázolni, hanem egy bizonyos történelmi időt átugorván, átmegyek direkte az 1867-es évekre és az akkor kötött kiegyezésre. (Malijuk! Halljuk!) Ugyanaz a Habsburguralom, a mely I. Lipót alatt ilyen nemzeti jogokat a nemzet kezéből kicsikart, mely 1848— 49-ben a szabadságát védelmező magyar nemzetet fegyveres erővel leütötte; ugyanez a Habsburg-uralom volt az, a mely 1867-ben kiegyezett a magyar nemzettel az osztrákok javára és megkötötte azt a szerződést, a mely a nemzet lekötöttségét jelenti beláthatatlan időkig, nemcsak önmaga javára, de megkötötte az osztrákok javára is. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldálon.) Az 1867: XII. íörvényczikk, a melyen a többség mai uralma is felépült, bevezető rendelkezéseiben kifejezetten elismeri Magyarország állami és kormányzati függetlenségét. Igaz, hogy további rendelkezései, azok a konstituczionális intézmények, a melyek abba átszövődnek, e fogalommal, e kijelentéssel homlokegyenest ellentétben állanak, mert a nemzetet a fegyveres hatalom feletti rendelkezési jogtól megfosztják és a nemzetnek közgazdasági életét Ausztria javára kizsákmányolják. További konstituczionális intézkedéseiben olyan módon rendelkezik e törvény a magyar nemzet felett, hogy a magyar nemzet a nemzetek é3 államok sorában mint önálló és független állam soha és sehol meg nem jelenhetik. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldálon.) Igen természetes, hogy ilyen konstituczionális intézkedések a nemzet minden rétegében közmegnyugvással nem találkoznak és nem találkozhatnak. És hogy eljussak épen arra az álláspontra, a melyből a miniszterelnök ur indokolásának eszmemenetele kiindul, felemlítem a legközelebbi időknek obstrukcziós küzdelmeit. Nevezetesen pedig azt, hogy az 1867-iki törvény alapján épen az a függetlenségi párt, a mely különben elvi és államjogi szempontból ezt a törvényt el nem fogadja, ebben a törvényben gyökerező nemzeti jogokért szavát ebben a parlamentben felemelte. Eelemelte azért, hogy egy szabad és önálló nemzetnek, a milyennek a törvény bevezető rendelkezése a magyar nemzetet tekinti, egyik attribútuma, hogy önálló hadsereg felett rendelkezhessék. (TJgy van! a szélsőbaloldalon.) A legközelebbi obstrukczionális múlt tehát kiindulási pontját ebből a tisztán legális alapból merítette. Ebből merítette azt, hogy ha a független magyar hadsereg az 1867: XII. törvényczikkben kifejezetten bent nem is foglaltatik, de miután ez a törvényezikk az alkotmányos magyar uralkodó részére biztosit fejedelmi jogokat, ezek egyszersmind alkotmányos kötelességet irnak elő részére a nemzetnek azon követelménye előtt, hogy az a hadiszervezet, a mely egyszersmind a magyar nemzetnek is hadiszervezete, a magyar nyelvet egyáltalában nem nélkülözheti. De hova jutottunk el ezzel a legális küzdelemmel ? A chlopyi parancsig, a hol az alkotmányos uralkodó, a ki véletlenül az osztrák császárral egy és ugyanazon személy, a hadsereg élére állva, ezen jogos követelménynyel szemben határozottan kijelentette, hogy azt teljesíteni sohasem fogja. De menjünk át a közgazdasági élet terére, Az 1867 : XII. t.-cz. a nemzet közgazdasági önállóságát egyáltalában nem vonta el, sőt azt bizonyos körülmények közt a nemzet elhatározásától tette függővé. 38 esztendőn keresztül nem sikerült ezt a jogot érvényesíteni, sőt ismét parlamenti küzdelmeknek lehet következménye, hogy a nemzet ezt a jogát ujabb garancziával, az 1899 : XXX. törvőnyczikkel kívánta körülvenni. A köztudat erre vonatkozólag ugy számol be, hogy az alkotmányos uralkodó a nemzetnek azon saját törvénye által fentartott jogáról nagy lemondással és ugy nyilatkozott, hogy ha az valaha a nemzet rendelkezése alá visszajönne, akkor egyáltalában hiába élt, (Zaj.) A kormányzat tehát, a mely Magyarország közügyét intézi, még azokat a törvényeket is, a melyeket a törvényhozótestület ilyen vagy olyan szellemben megalkotott, a gyakorlati alkalmazásban meghonosítja. Mert h cL aiZi ás törvényhozás a nemzeti jogokról kifejezetten le nem mondott, sőt azok érvényesítését a nemzet részére törvény által fentartotta, akkor az a gyakorlati alkalmazás közben a közélet teréről csak ugy tűnhetik el, ha azt a törvényt az annak végrehajtására hivatott tényezők meghamisítják. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldálon.) Hogy a nemzetet minő alkotmányos jogok illetik meg, erre vonatkozólag talán hivatkozhatom két kifogástalan" alkotmányjogi garancziára: arra, hogy a törvényhozás megszavazása nélkül adót kivetni és behajtani nem lehet és a másikra, a mely szerint katonát, a meddig a törvényhozás azt meg nem ajánlotta,' sorozni nem lehet. Ha tehát a miniszterelnök ur indítványával odavergál, hogy a nemzetnek ezen két kardinális védelmi eszköze megnyirbál tas-