Képviselőházi napló, 1901. XXX. kötet • 1904. november 7–november 18.

Ülésnapok - 1901-515

515. országos ülés ÍWh a házszabályok revíziója. Ha ez mint idea van felvetve és az ideának megbeszéléséhez a parlamenti életnek valamennyi párttényezőjét meghívni óhajtotta volna, én még abban sem láttam rolna semmi különös dolgot, hogy a megbeszélésben, az eszmecserében, a mely a felvetett idea felett kifejlődhetett volna, különböző ellenzéki pártok is részt vesznek. Az ő nyilatkozata azonban, a melyet parlamenti formák közt megtett, önmagában nem elegendő, hogy elbíráljuk ennek a kérdésnek fontosságát és horderejét. Nyilatkozatának szűkszavúságából egyenesen azt lehetne következtetni, hogy a különben alkotmányjogi szempontból igen fontos kérdésnek ő nagyon csekély jelentőséget tulajdonit, másrészt azonban, habár tudja azt, hogy a felvetett kérdés sem a nemzet követelményében, sem pedig a parlamentben népszerűnek nem tekinthető, ennek daczára szívós kitartással ragaszkodik ahhoz. E magatartásából egyenesen jogosult annak a következtetésnek levonása, hogy indítványának hátterét voltaképen hatalmi kérdés képezi. (Igazi TJgy van! a szélsobalóldalon.) Azt mondja a t. miniszterelnök ur nyilatkozatában, hogy ily irányú indítvány megtételére sehonnan felhívást nem kapott, kizárólag a múlt obstrukczióinak tanulságai adták neki ezt az ideát, ezzel a nyilatkozattal viszont azt kívánja dokumentálni és a közvélemény előtt azt akarja elérni, hogy az indítványnak — a melynek alkotmányjogi hordereje és háttere kiszámíthatatlan — erkölcsi felelőségét teljesen magára vegye és alóla felmenthesse azokat az államjogi tényezőket, a kiknek különben ily irányú indítványhoz való előleges vagy utólagos hozzájárulása nagyon is belevágna a hatalmi életnek érdekkörébe. (Igaz! Úgy van! a szélsobalóldalon.) Nagyon értem e nyilatkozat fontosságát, mert leplezetlenül megmondani azt, hogy egy ily indítvány megtételére a t. képviselő ur, a ki egyszersmind miniszterelnök, az uralkodónak előleges hozzájárulását megnyerte, vagy pedig legalább is passzív szimpátiáját erre vonatkozólag bírja, nem volna egyéb, mint az alkotmányos formákba bujtatott abszolutizmus nyilt deklarálása. A t. miniszterelnök ur a parlamenti formák teljes mellőzésével indítványának terjedelmére vonatkozólag nyilatkozott a saját pártja előtt és ez a nyilatkozat tárgyilag is, tartalmilag is teljesen elegendő arra, hogy a jogos kritikát maga ellen legnagyobb mértékben kihívja. Nevezetesen a miniszterelnök ur elmondja az eddigi obstrukcziőknak történetét és azon konkluzumra jut, hogy az obstrukcziőknak megszüntetését csak olyan módon érheti el, ha a házszabályokban a nemzet és a parlament működési körét meglehetősen megnyirbálja. Hogy a miniszterelnök urnak ez az okoskodása helyes-e, nem helyes-e, a felett, legalább most, kritikát gyakorolni egyáltalában nem kívánok. De talán a parlamenti formák és a parnoüember lí-én, hétfőn. 151 lamenti etika ÍB megengedi nekünk azt, hogy ha ő az obstrukczió szimptómájáből ilyen konkluzumhoz jut, mi magunk is azon konklúziókhoz forduljunk a kritikának gyakorlásánál, melyek a mi állami életünk sajátságos konstrukcziójából önként folynak. (Helyeslés a szélsobalóldalon.) A nemzetek államilag szervezkednek azért, hogy a közhatalom védelme alatt erkölcsi, fizikai és vagyoni erejüket egyesítve, a nemzeti czélok megvalósítása és a világhistóriai feladatok betöltése érdekében kötelességeiknek minden tekintetben eleget tegyenek. (Ugy van! a szélsobalóldalon.) Ennek természetes folyománya nem lehet más, mint az, hogy azt a hatalmi tényezőt, a mely a nemzetek felfogása és alkotmánya szerint az állami legfőbb hatalom gyakorlására jogosítva van, felruházza a hatalomnak és az erőnek mindazon eszközeivel, a melyek a jog védelme érdekében és a nemzeti akarat végrehajtása szempontjából épen szükségesek. (Úgy van! TJgy van! a szélsobalóldalon.) Ezt a benyomást teszi egész alkotmányjogi történetünknek múltja, és miután a mi alkotmányos életünk manap is régi alkotmányjogunk történelmén épült fel, semmi okunk nincs arra, hogy ettől az elvi állásponttól csak egy pillanatra is eltérjünk. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) A meddig Magyarországon az állami főhatalmat a nemzet testéből kiemelkedő dinasztiák képviselték, addig is, habár a nemzet a hatalmi életnek minden attribútumát minden mellékgondolat nélkül és teljes nyugalommal tette le a nemzeti dinasztáknak kezébe, alkotmányjogunkban lépten-nyomon találkozunk olyan intézkedésekkel, a melyek kizárólag arra a czélra vannak szánva, hogy a dinaszták a nemzet által rájuk ruházott óriási hatalommal a nemzet kárára vissza ne élhessenek. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ha ezt az állításomat bizonyítanom kellene, talán megemlíthetném, mondjuk a királyi hitlevélnek kiadását, a királyi esküt ós — hogy épen a régi történelmi múltba menjek vissza — megemlíthetném az aranybullának rendelkezését, a mely a nemzetet feljogosította egyenesen arra, hogy az alkotmányszegő, a törvényt nem tisztelő királylyal szemben fegyvert foghasson. Ezek a garancziák akkori nemzeti és államjogi viszonyainknak teljesen megfelelőek voltak, mert — a mint tudjuk — a haderő kizárólag a nemzet kezében volt, miután a nemesi felkelésből állott a hadiszervezet és ez semmiféle olyan hatalmi irányzathoz, a mely a nemzeti jogok megcsorbítását tűzte volna ki czélul, magát eszközül oda nem adbatta. (TJgy van! a szélsobalóldalon.) Egészen másképen alakul azonban a kérdésnek taglalása a Habsburg-háznak, a Habsburg-dinasztiának a trónralépte után; nevezetesen, ha a történelmi visszaemlékezésnek csak egy aránylag nagyon rövid korszakára megyünk vissza, mondjuk, csak I. Lipótig, a kit véletlenül a történelem mint törvényt tipró, alkotmányt