Képviselőházi napló, 1901. XXX. kötet • 1904. november 7–november 18.

Ülésnapok - 1901-514

128 51í. országos ülés 1904 november 12-én, szombaton. tebb volt az, hogy még ezen áldozatok árán is megakadályozzuk azt, a mit a miniszterelnök ur azzal az ismeretes házszabály-inditványnyal akart tenni, a mi nekünk sikerült is. Már most kérdem a t. házat, vaj ion lovagias és helyes dolog-e ezek után ezt az ellenzéket persziflálni, (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) és ugy állítani oda, mint a mely a parlament munkálkodását megakadályozza ? (Ugy van ! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mi férfiasan tűrtük a gyanúsításokat, de egyáltalában sem az, vájjon mi a komoly elemek közé számitunk-e, sem az, vajion tetszik-e ez, minket azon meggyőződésünktői nem tud eltántoritani, hogy ez az indítvány a közszabadságra, az alkotmányra, a parlamenti szabadságra veszélyes. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon) S méltóztassék az iránt, meggyőződve lenni, hogy nem áll az, mintha minket meggyőződésünkben presszionálni, vagy akárkinek kívülről vagy belülről terrorizálni lehetne; mi követjük meggyőződésünket, mert tudjuk, hogy ezzel hazafias cselekedetet végzünk, s hogy ezzel tartozunk azoknak, a kik minket e czélból a képviselőházba küldöttek. (Helyeslés a szélsöbaloldalon.) Szatmári Mór: A meggyőződést tisztelni kell, nem pedig kárhoztatni. Kapotsfy Jenő: Ki akarok azonban térni arra is, vájjon politikailag ildomos dolog-e előállani itt a házban nem egyszer — ha mindjárt inczidentaliter is — azzal az u. n. házfeloszlatási kérdéssel, (Ugy van! Ugy van ! a balés a szélsőbaloldalon) s azt ugyállitani oda, mint quasi fenyegetést vagy megtorlást azért, hogy az ellenzék miként viselkedik egyes kormányzati tényekkel szemben. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Azt hiszem, nemcsak a magam, hanem valamennyiünk nevében kijelenthetem, hogy mi ránk nézve a képviselőség nem exisztencziális kérdés. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Mi igenis, a mig itt vagyunk, teljesítjük kötelességünket, pedig azt hiszem, azt nem is kell dokumentálni, hogy ma Magyarországon ellenzéki képviselőnek kötelességét teljesíteni sem nem kellemes, sem nem könnyű, sem nem olyan dolog, a mely egyáltalában bármi szellemi vagy egyéb előnynyel járna. {Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Ezt azok után, a miket ez a párt a miniszterelnökkel szemben tanúsított, nem várhattuk, s ha el is tekintünk a magunk személyétől, nem várhattuk tőle azt, hogy megtámadja azt a legerősebb fegyvert, a meiylyel itt a parlamentben az ellenzék bir, a szólásszabadság fegyverét. (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) S itt engedje meg a t. ház, hogy kiterjeszkedjem arra is, hogy tulajdonképen mi a belső tartalma a t. miniszterelnök ur indítványának ? Igyekeztem egész komolyan és objektíve foglalkozni vele. A mint már előbb is jeleztem, a miniszterelnök ur álláspontjának tévedése abban van, hogy hamis tételt állított fel, midőn azt állította, hogy ez a nemzeti politika kardinális tétele; de neki szüksége volt ezen hamis tétel felállítására, mert különben azokat a konzekvencziákat, a melyeket levont belőle a szabadelvű pártkörben, nem tudta volna levonni és látszólag sem tudta volna megindokolni. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Azt mondja a miniszterelnök ur, hogy azok, a kik a házszabályokat megalkották, sok mindenre nem gondoltak, s hogy bizonyára nem gondoltak arra, hogy az egy olyan fegyver, egy olyan ellenállási eszköz legyen a nemzet számára, a melyet az hatékonyan fel tudjon használni. Ebből azután a miniszterelnök ur azt a konzekvencziát vonta le, hogy ha valamikor akadna egy lelkiismeretlen, hazafiatlan többség, annak erőszakoskodását és hazaellenes manipuláczióit itt a házszabályokkal megvédelmezni nem lehetne, mert az a többség a házszabályokon átgázolva keresztülvinne mindent. Hát, t. ház, a miniszterelnök ur ezen indokolásában hézag is van, tévedés is van. Azt, hogy a házszabályok, mint a parlament szuverén joga, mindenütt egyikét képezték a legerősebb alkotmánybizfositékoknak, kétséfbevonni nem lehet. Az is áll, hogy ha egy hazafiatlan többség ezen házszabályokat valamikor legázolná, ezt esetleg momentán megakadályozni nem lehetne, de teljesen elgyengültnek és a sző szoros értelmében élhetetlennek kellene lenni annak a nemzetnek, a mely ezek után is megtűrne egy ilyen többséget akár itt bent a házban, akár máshol. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) És itt, t. ház, megint csak érvényesül az a régi történeti igazság, hogy azok a jogok, a melyeket erőszakkal vesznek el, nem mennek veszendőbe örökre, csak azok, a melyeket a nemzet felad, s a melyek feladásával a nemzet vagy a parlament engedi, hogy nyakát igába hajtsák. Hiába panaszkodnak akkor a nemzet előtt, hiába apellálnak a nemzetre, hogy segítsen, a feladott jogok veszendőbe mennek. Épen azért, mert a t. miniszterelnök ur ezen téves felfogásból indult ki, volt neki szüksége azokra a kifakadásokra, és lendületes ^nagy mondásokra, melyeket beszédében használt. Érdekes, hogy midőn a miniszterelnök ur az obstrukczióról beszélt, beismerte, hogy ez az obstrukczió mégis bizonyos reformkorszakot nyitott meg, bizonyos vívmányokat szerzett, de mindjárt hozzáteszi, hogy meg kell gondolnunk azt is, hogy ez mire vezethetett volna, és hogy mi forgott koczkán. Hát mondta volna meg a miniszterelnök ur, hogy mi forgott koczkán, hogy legalább mi is tisztába lettünk volna azzal, hogy ez a magyar nemzet s ez a magyar alkotmány van-e olyan