Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-482

252 482. országos ülés 1904 augusztus 5-én, pénteken. császárnak az osztrák gőgöt és kevélységet egész mérhetetlenségóben feltüntető jelmondata: az az öt betű, a melyekhez tartozó szavak ezt a gondolatot fejezik ki: »Austria érit in őrbe ultima.« Ez a történelem ítélőszéke előtt a mi meggyőződésünk Bzerint nagy hazugságnak fog bizonyulni, (ügy van! szélsöbaloldalon. Mozgás bal felöl.) Okolicsányi Lászlő: Kvalitásban utolsó. Bakonyi Samu: És midőn az önök korszakalkotó reformja nem egyéb, mint azon institucziók táplálása, a melyeknek keretében pl. épen a wiener-neustadtí akadémiában ifjúságunkat hazaszeretetre a Zrínyi Péternek és Frangepán Ferencznek, a mi nagy vértanúinknak sírjára alkalmazott gúnyos feliratokkal, az őket kivégző hóhérpallosnak és II. üákóczi Ferencz dicsőséges fejedelmünk ottani börtönének mutogatásával akarják hevíteni: akkor ez a korszakalkotó reform abban az irányban, a melyben mi akarjuk nemzeti véderőnket kifejleszteni, jelentékeny előrehaladást nem biztosithat. És minthogy t. ház, mint a t. előadó ur helyesen és az igazságnak megfelelően kijelentette, hogy a honvédelmi tárcza egész költségvetése más gondolatot nemzeti irányban kife jezésre nem juttat: én nagy sajnálatomra a honvédelmi miniszter ur tárczájának költségvetését nem fogadhatom el, hanem pártom nevében a következő határozati javaslatot terjesztem elő (Halljuk! Halljuk ! a szélsöbaloldalon. Olvassa): >A véderő mai szervezete Magyarország állami függetlenségével összeegyeztethető nem lévén, mondja ki a ház, hogy a teljesen önálló magyar hadsereg felállítását kívánja, és épen azért, mert ezen követelménynek a mai magyar királyi honvédség sem felel meg, annak költségvetését meg nem szavazza.« (Elénk helyeslés és éljenzés a szélsöbahldalon.) Kovács Pál jegyző: Udvary Ferencz! Udvary Ferencz: T, ház! A midőn a honvédelmi tárczához hozzászólok, a magam részéről, valamint azon párt nevében, a melyhez tartozni szerencsém van, egy pár adattal kívánom röviden illusztrálni azt a kérdést, hogy mi a honvédelmi tárczának azon igényét, hogy azt oly sok millióval támogassuk és ezt a nagy költséget a nemzetre rójuk, helyesnek találjuk-e vagy sem. Akkor, a midőn a kilenczes bizottság nagy vivmányképen hangoztatta, hogy: »ime, nemzet, mi előnyöket hoztunk neked; mi garancziát nyújtunk neked arra vonatkozólag, hogy a magyar családok gyermekei az őket méltán megillető helyet fogják elnyerni a hadseregben«, azt kellett hinnünk, hogy tényleg valami olyan fog történni, a mi jogos és az 1867-es alapon álló kívánalmainknak is megfelelően, lehetővé fogja tenni nemzetünknek a hadseregben oly mértékben való érvényesülését, a mely bennünket megillet. Igaz, hogy azon bizottság működésének eredményekép szóba jött Magyarországon ujabb iskolák felállításának és alapítványi helyek rendszeresítésének kérdése, tehát mintegy remény nyújtatott arra, hogy majd lesz több magyar tiszt, hogy ezek a magyar tisztek a nemzeti szellemet, a jogos magyar nemzeti szellemet fejleszteni is fogják a hadseregben és mi a hadseregben kellő képviseletünket a paritás alapjánál fogva tényleg el is érhetjük. De teljesen hiábavaló, ha bárhány iskolát alapítanánk is Magyarországon, akármennyi alapítványi helyet fundálnánk és erre milliókat áldoznánk is, hogy ha magát a hadseregnek hadvezetőségét ezekkel mintegy átgyúrni képesek nem vagyunk. Már pedig hogy képesek nem vagyunk és hogy ez nem is lehetséges, ezt a jelenlegi állapot bizonyítja legjobban. Az az óriási anyag, a melyet mi véradóban áldozunk a közös hadseregnek és áldozunk a honvédségnek is, késztet arra, hogy ezt az egészet most egy körzetbe vonjam. És joggal teszem ezt, bár ma tulajdonképen csak a honvédelmi tárczának általános bírálatáról van szó. Mert tudjuk nagyon jól, hogy a véderőbizottság előadója — nagyon helyesen említette meg Bakonyi Samu előttem szóló, képviselőtársam — a honvédséget egy hadsereggel hasonlította össze, sőt provokálta a nagyhatalmasságoknak hadseregét azzal, hogy^ a mérleget, tehát az akczióképességet felállítsa. Én tehát ebből kifolyólag egy körzetbe veszem ezeket. (Az elnöki széket b. Feilitzsch Arthur foglalja el.) Vájjon az az anyag, a mit mi kénytelenülkelletlenül áldozunk, a mi érdekeink, a mi óhajaink szerint tud-e bennünket a nemzetek nagy harczában képviselni akkor, a mikor a vezetőségre vonatkozó befolyást a mai formák szerint és nagyon sajnos, a hosszú jövőben is alig vagyunk képesek elérni ? A hadvezetőség jelenleg, tudjuk nagyon jól, a vezérkartól függ. A vezérkar a legfontosabb szerve a hadseregnek, a melyből kisugárzik és kiirányul minden, a mi akár a közös hadseregnek bármilyen néven nevezendő alosztályát vagy osztályát és a honvédséget is illeti. A vezérkar intézkedik, annak a szelleme hatja át az egész hadsereget, tehát egész fegyveres képviseletünket. Milyen itt az a rendszer, milyen itt az az irányzat, a mely ma divik? Igaz, hogy minden nemzetnek annyi a súlya, a mekkora az ereje; de vájjon nekünk magyaroknak, habár teljes jogunk volna a paritás szerint legalább is a magyar súlyt reprezentálni, mekkora lehet súlyunk a nemzetek versengésének harczában? Egy ilyen nagy testet, a mely tulajdonképen a mi erőnket, a mi védelmünket kell hogy képezze, hogyan vezet a vezérkar? Vájjon, ha a komolyság pillanatában a mi ezredeinket, a mi dandárainkat a tűzbe vezetik, van-e gondoskodás arra vonatkozólag, hogy olyan példákon épülve, mint a mostani orosz-japán háború, a mikor elég akczióképes, elég életerős fiatal 1 tábornokaink nincsenek, vájjon nem jutunk-e