Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.
Ülésnapok - 1901-482
íB'J. országos ülés i90i is tövetelve, ezzel programmjától eltér és állítólag a 67-es alapra siklik át, ez a támadás, ez az erősnek látszó, tulajdonképen azonban, vagy legalább félig-meddig csak a közjogi ellenzéknek választói előtt való kompromittálásära szánt vágás a t. kormány és a t. többség részéről, nem egyéb, mint a legerősebb logikátlanság. (Ugy van! balfelöl.) Miért? Mert ha a közjogi ellenzék legutóbbi nagy küzdelme a 67-es alapnak védelme volt, akkor kérdem: minek nevezzük azoknak a köröknek konok ellentálládát, a melyekkel szemben nekünk kellett ezt az alapot védelmezni? (ügy van! balfelül.) Ha mi követeléseinkkel állítólag a 67-es alapra helyezkedtünk: akkor a t. kormánynak, a t, többségnek és a 67-es alap minden hívének a legtermészetesebb, legelengedbctetlenebb kötelessége az lett volna, hogy ezeket a követeléseket felkarolva, épen saját alap juknak kiépítése és megszilárdítása érdekében az annyiszor ránk zúdított többségi erőnek segedelmével megvalósiísa. (Ugy van! balfelöl.) Ezt a kötelességet elmulasztani, sőt ezen kötelesség teljesítésének útjába áliani és mindezek felett velünk szemben a programmunktól való eltérés vádját hangoztatva azt dokumentálni, hogy ezek a követelések a 67-es alapon meg nem valósithatók: ez, t. ház, a legegyszerűbb logika szerint semmi egyéb, mint épen a 67-es alapnak legsúlyosabb diskreditálása, a mely a mi elvi álláspontunk igazsága mellett szolgáltatja a legerősebb bizonyítékot, a mely a tények megdönthetetlen erejével tanúsítja, hogy az 1867-es alapon a legprimitívebb nemzeti jogokért folyó küzdelemnek alkotmányos utón le nem küzdhető ellentállással kell minduntalan találkoznia. (Igaz! a szélsőbaloldalon.) A mint az előadó ur bevezető nyilatkozatára tett megjegyzésemben mondám, azzal a nyilatkozattal meglehetős diametrálisan ellentétes állást foglalt el a t. kormánynak az a nyilatkozata, különösen a t. .miniszterelnök urnak többször tett kijelentése, mintha az ő katonai programmjuk korszakot alkotó reformot foglalna magában. Nem vonom kétségbe,' sőt készséggel elismerni vagyok hajlandó, mikép a lefolyt nagy katonai vitának gerincze, a mi katonai kontroverz kérdéseink megoldásának helyes útja a tisztképzésnek, a katonai nevelésnek megfelelő rendezése. Nyilván erre érti a t. miniszterelnök ur, a midőn korszakot alkotó reformot állit a maga programmjában megvalósitottnak. A katonai nevelés kérdését majd a maga helyén az erre vonatkozólag benyújtott törvényjavaslat tárgyalásánál fogom behatóbban taglalni. Mint az általános katonai politika keretébe tartozó kérdést azonban itt sem hagyhatom érintetlenül. Nem lehet elzárkózni annak kijelentése elől nekünk, a kik itt az ellenzék padjain vagyunk kötelezve a kormány eljárásának bírálatára, hogy az az ut, a melyet a kormány választott a augusztus 5-én, pénteken: 247 katonai nevelés reformjának megvalósítására, nem helyes, hogy az az ut már formailag is beleütközik alkotmányunkba, beleütközik állami függetlenségünk biztosítékaiba. (Igaz! a szélsőbaloldalon.) Nevezetesen ez a párt mindig azt vallotta és a történtek után ma legkevésbbé sincs okunk eltérő nézetet vallanunk, hogy az a szerv, a melyben első sorban megvitatás tárgyává tétetett a katonai nevelés kérdése, a delegáczió nincs jogosítva, hogy ezekben a kérdésekben állást foglalhasson. (Igaz! a szélsőbaloldalon.) Mert hiszen tulajdonképen mi a tisztképzés ügye ? Két vonatkozásban tehető az bírálat tárgyává, két vonatkozásban oldandó meg. Az egyik a közoktatás általános kérdése, a másik a hadsereg kiegészítésének kérdése. Hogy a közoktatásügyi vonatkozásában közösügyet nem képezhet a katonai nevelés, arra nézve, azt hiszem, nézeteltérés nem lehet a ház tagjai közt; de nem lehet a hadsereg kiegészítésére irányuló vonatkozásban sem közösügy mindazok szemében, a kik az 1867: XI. t.-cz. 12. §-át helye sen értelmezik, a mely szakasz a kiegészítést kizárólag az országgyűlés jogai közé sorozza, a mely tehát a delegáczió hatásköréből a kiegészítés ügyét egyenesen és kategoricze kizárja. Vita tárgyává tettük ezt már a véderőbizottságban. A honvédelmi miniszter ur részéről azt a választ nyertük kifogásunkra, hogy hiszen ez a belszervezet kérdése, a belszervezetet pedig a 11. §. ő Felségének jogkörébe utalta. Nos, t. képviselőház, ott is tagadtam, természetesen itt sem ismerhetem el ezt, mert a hadsereg belszervezetének fogalma alatt nem lehet és nem szabad egyebet értenünk, mint a ténylegesen működő hadsereg tagjainak szervezetét. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De az azokra vonatkozó intézkedéseket, a kik ennek a hadseregnek nem tagjai, a kiket szüleik szántak a katonai pályára, a kik csak akkor sorozhatok be a hadsereg kötelékébe, a mikor a védköteles korba jutnak, az ezekre vonatkozó bármiféle szabályozást a hadsereg belszervezete kérdésének állítani nem szabad, nem is szólva arról, hogy nekünk a 11. §-ra vonatkozólag különben is homlokegyenest eltérő felfogásunk van, mint a t. többségnek és a t. kormánynak. Habár nem zárkózhaíom el teljesen az elől, hogy a létező állapothoz képest az a törvényjavaslat, a mely még ezen költségvetés tárgyalásának rendjén szintén megvitatás alá kerül, haladást foglal magában, én mégis ugy látom, hogy a t. kormány katonai politikájának ezen egyetlen eddig megnyilatkozó ténye a magyar nemzet önállósága követelményének egyáltalában meg nem felel. Mit értünk el vele tulajdonképen? Azt, hogy hosszú, súlyos küzdelem után kikapartuk a gesztenyét oly tényezőknek, oly elemeknek, a melyek bennünket itt benn, államunk határain belül, a magyar korona országain belül a törvényhozásban sem támogattak:
