Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-482

augusztus 5-én, pénteken. 246 //.£?. országos ülés 190í Barla Ödön: A nagyszebeni metropolita eljutott odáig, hogy azt mondja, hogy nem ellensége a magyar nyelvnek! S mi ezt hódolattal vettük tudomásul! Bakonyi Samu: Lehet e csodálkozni azon, hogy ebben az államjogi kapcsolatban, a melyben ilyen helyzet lehetséges, legféltettebb érdekeink, legtermészetesebb jogaink el nem ismertetnek és feláldoztatnak egy magasabb állami fogalomnak, az u. n. monarchia birodalmi felfogásának ? Még ez az őszinte és nyájas barátsággal elismert állapot is olyan, hogy abban a mi jogainknak olyan a milyen érvényesülése csak a monarchiái elmélet által megszabott határokon belül engedtetik meg. É3 ezt nekünk szintén mint vívmányt, vagy sokkal inkább mint nagylelkűleg engedélyezett adományt kell az uralkodó felfogás szerint üdvözölnünk. Mert hiszen tudvalevő dolog, hogy a közös hadügyminiszter ur arra is indíttatva ós feljogosítva érezte magát, hogy határokat szabjon nemzeti kívánságainknak, ezzel mintegy szankczionálva azt az osztrák részről felénk kiáltott ultimátumot, hogy : »eddig és ne tovább !« En azt kérdezem, hogy lehet-e egyáltalában a nemzeti fejlődésnek határait megszabni és szabad-e kizárni a nemzeti élet fejlődéséből éjjen a hadseregnek szervezetét, hiszen ez nem volna egyéb, mint a tápláló életnedvnek elfojtása. Avagy idegen hatalmi érdekeknek szolgálata megadhatja-e azt a táplálékot, a melyből nagy tettekre hevitő hősi ereje fakadhat a hadseregnek, megadhatja-e azt a nemzeti öntudatot, a mely képesiti őt magasra vívó szenvedelmekre, a mely magasra vivő szenvedelmek nélkül nincsen igazi harczi bátorság és nem lehet győzelem? Pedig a t. hadügyminiszter ur igazán rosszul tanulta meg az 1867: XII. t.-czikket és nyilván hibás informáczió alapján hivatkozik magára Deák Perenezre is, mert hiszen ennek a törvénynek szakaszai ós különösen — a mint majd mindjárt rámutatok — egyik igen nevezetes szakasza, eléggé feltünteti a Deák Ferencz alapvető gondolatát. Mert Deák alkotása szerint sem az u, n. monarchia biztonsága szabja meg a magyar állam jogainak határait, a mely jogokat a magyar nemzet nem azon mérték szerint értékesíthet, mint azt, a törvény szavaival élve: »a közös biztosságnak együttes erővel védelme és fentartása« megenged, hanem épen megfordítva, maga a nemzet állapította meg azt a mértéket, maga a nemzet állította fel azon szigorú korlátokat, a melyeken belül az együttes erővel való védelem igényeinek is meg kell maradniok. (Ugy van! a szélsöbaloklalon.) ügy, a mint a törvény 4. §-a rendeli (olvassa): »01y kötelezettségeket, — úgymond — melyek e czélon túl terjednek és ennek elérésére nem elkerülhetlenül szükségesek, magára nem vállal. Már most logikai szükségesség szerint az következnék, hogy mutassák ki szabatosan, hogy a véderő mai szervezete és ebben mind az, a mi a magyar nemzet jogainak érvényesítését akadályozza, a kiegyezési törvényben meghatározott czélon túl nem terjed, annak elérésére elkerülhetlenül szükséges. Mi ezen az oldalon más alapon állunk ugyan, de mindig, minden felszólalásunkban, a mely a hadügyeket tárgyazza, minden vitáinkban sürgetőleg követeltük ennek kimutatását. Indokolt választ azonban sürgetéseinkre, követeléseinkre egyebet, mint a mai állapot megboíygatásának a veszedelmét hangoztató érveket nem kaptunk sohasem. Ideérve nem háríthatom el magamról azt a kötelességet, hogy állást ne foglaljak azok igazságtalansága ellen, a kik minket azzal vádolnak, nekünk szt a szemrehányást teszik, hogy mi a lefolyt nagy küzdelem előtt nem követeltük ezen küzdelem ezójjainak a megvalósítását és nem sürgettük a kormányt arra, hogy a mai közjogi alapon is megvalósítható nemzeti aspirácziókat az életben tényleg megvalósítsa. Igazságtalanság ez, mert hiszen ellenkezik a tényekkel, Mi mindig, minden alkalommal követeltük, hogy a közös hadsereg keretében a magyar csapatoknál alkalmaztassák a magyar zászló, szereztessék vissza annak az 1848: XXI. t.-czikkben biztosított joga, küszöb öl fessenek ki az idegen jelvények, alkalmaztassák a magyar czimer, eskettessenek meg a magyar csapatok a magyar alkotmányra, a magyar törvényekre, a magyar csapatok kizárólag magyar tisztikarral látassanak el; követeltük a magyar vezényleti és szolgálati nyelvet; követeltük — és pedig a magyar állam szuverén jogán — a katonai büntetőjognak, ugy az alakinak, mint az anyaginak egyaránt a reformját. Most nincs idő annak bizonyítására, hogy mindezeknek a sürgős követelése sohasem hiányzott egyetlenegy felszólalásból sem, a mely ezen padokról történt a véderő kérdésében és a ki ismeri az elmúlt viták történetét — hogy közelebbről csak az 1889-iki véderővitára mutassak rá — és a ki őszinte is tud lenni, igazat fog nekem adni, mikor én az ellenzéket ezen igaztalan támadással szemben csekély erőmmel védem, (Ugy van! a szäs'.')baloldalon.) Ezen históriai ténynek a tagadása azonban egyúttal veszedelem is és pedig veszedelme a parlamenti élet azon nyugodt munkálkodásának, a melyet önök hangoztatnak velünk szemben minduntalan, mert régibb küzdelmeinknek ilyen egyszerű ignorálása egyúttal azt jelenti, hogy irányadó helyen a nemzet legszélesebb rétegeinek — és ez nem az ón kifejezésem, hanem a t. miniszterelnök ur kedvencz szólama — legjogosabb kívánságai sem találnak — megismerésre, — nem merem azt mondani, hogy figyelembe vételre, hacsak azokat szakadatlanul zúgó parlamenti vihar nem ragadja szárnyaira, (ügy van! balfelöl.) Viszont azzal támadni meg a kiegyezést szüntelenül ostrom alatt tartó közjogi ellenzéket, hogy ő a nemzeti jogoknak mennél mészszebb menő érvényesülését a mai közjogi alapon