Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-475

475. országos ülés Í90í Julius 28-án, csütörtökön. 15 dalon az ő egyoldalú bizonyításaival egyáltalában nem győzött meg arról és én azt hiszem, hogy különösen minket erdélyi embereket legkevésbbé, mert ott tisztán látjuk azt, hogy hazánk keleti részén a mezőgazdaság fellendülése csak a belfogyaszt ásnak fokozása által lehetséges, A mezőgazdasági terményeknek belső fogyasztását pedig csak ugy lehet biztosítani, hogyha ott erős, pezsgő ipari életet teremtünk, olyan ipari életet, a mely az ipar készítményeit nemcsak ott helyben értékesiti az ottani mezőgazdasági tényezőknél, a mezőgazdáknál, hanem a termények egy részét a külső piaczon is értékesitik, ugy, hogy az ipar lesz tulajdonképen a közvetítő a mezőgazdaság és a nagyobb piaczok között. Régebben is igy volt ez, a míg Románia és a Keletnek a piaczai az erdélyi ipar előtt nyitva voltak. Ma már azonban minden elpusztult, elannyira, hogy az osztrák ipar még azt is, a mi a nyomorúságból felvergődött, igyekezik lenyomni. így pl. még a háziipart is, az u. n. székely szőtteseket Ausztriában gyártják, és házalás utján hozzák oda Ausztriából az olyan erdélyi speczialitásokat, a melyek ott szövetnek. Maholnap a kalotaszegi varrottassal is ugy lesz. Szóval elkészítik ezeket olcsóbban és u. n. linzerteig munkaképen behozzák Erdélybe és ott árulják mint székely ipari terméket. Mikor most a gazdasági önállóság megteremtése lehetőnek látszik, a midőn az önálló vámterület rendezése ma aktualitással bír, azt hangoztatják, hogy az ekkora és ekkora károsodással jár az országra nézve, pedig én nagyon jól emlékszem, hogy boldogult Lukács Béla, a ki Marosvásárhely képviselője volt, tiz esztendővel azelőtt, a mikor nem féltek annak bekövetkezhetésétől, nyíltan megmondotta, hogy Erdélyben az ipar fellendülése egyáltalában lehetetlenség, a míg a mi önállóságunk, függetlenségünk, az önálló vámterület nincsen meg. (Igazi Ugy van! a szélsőbaloldalon.) De ettől eltekintve, t. ház, talán lehetne beszélni árkánumokról, a melyek az ottani mezőgazdaságot bizonyos mértékben fellendíthetnék, igy például vízi útnak létesítéséről legalább Erdély közepéből kifelé, azután a szőlők rekonstrukcziója által, ugy hogy lehetővé kell tenni azt, hogy necsak a nagyobb birtokos, hanem az egészen kisbirtokos is helyreállíthassa egy pár száz kvadrátöl elpusztult szőlejét. De ez nagyon nehezen megy, mert nincs meg a kellő tőkéje; ezekről az emberekről teljesen megfeledkeztek. Mondhatom, hogy a küküilőmenti szászság legnagyobb jövedelmi forrását a szőlő képezte, a melynek elpusztulta miatt ez a munkasnóp is kénytelen kivándorolni. Ha a legelő- és rétgazdaságot különös figyelemben lehetne részesíteni, ez mind hozzájárulhatna a mezőgazdasági érdekek elősegítéséhez. Azonban én azt tartom, hogy a jelenlegi körülmények között, egy megunt vitában, ezekről a dolgokról bővebben beszélni most kárbaveszett fáradság és azért csupán beszédem tulajdonképeni tárgyára, az u. n. székely-kérdésre szorítkozom. (Halljuk! Halljuk! a seélsőbaloldalon.) A mikor az igen t. miniszterelnök urnak szintén igen tisztelt elődje, a székely miniszteri biztost, Sándor János, jelenlegi belügyi államtitkárt, akkori főispán személyében kinevezte, én magam voltam, a ki pártkülönbség nélkül többi székely képviselőtársaim unszolására egy interpelláczió keretében elmondtam aggodalmaimat a székely kormánybiztosságról. Az első, a mit felhoztam, az volt, hogy a miniszteri biztos kinevezése által kivétetik az egész akczió a társadalom kezéből, a melynek érdeklődése és hozzájárulása nélkül pedig minden ilyen akczió sikertelen marad. Másik aggodalmam az volt, hogy főispán — a négy székely vármegyék egyikének főispánja — neveztetett ki, Mert bármennyire objektíve tekintjük a dolgot, egy főispán annyira politikai exponens, hogy az ellenkező pártállásuakban mindenesetre bizonyos visszatetszést és gyanakvást idéz elő. Harmadik megjegyzésem az volt, hogy ezáltal az egész akcziőt bürokratikus térre tereljük, a mi által az ilyen dolgot, a mely tulajdonképen véleményem szerint a legnagyobbfoku patriárkálizmust igényli, sikeresen végezni nem lehet. A mint első aggodalmamra vonatkozólag kifejtettem, az beteljesedett: a székely és magyar társadalom érdeklődése megcsappant. Elismerem, jó része volt abban a közmondás szerint ismert magyar szalmatüznek. Másik kifogásomnak, hogy t. i. ne főispán neveztessék ki, a t. miniszter ur, ugy látszik, igazat adott, a mennyiben akkor, mikor Sándor János belügyi államtitkárrá neveztetett ki, nem főispánt nevezett ki miniszteri biztosnak, hanem a földmivelésiigyi minisztériumnak egy igen derék oszlopát és munkás, tehetséges emberét: Balogh Vilmos miniszteri tanácsost. A harmadik kifogásom az, hogy a bürokratizmussal sikert elérni tulajdonképen nagyon nehezen lehet, már pedig a székely kirendeltség ily alapon van szervezve. Az ily szervezet igenis alkalmas arra, hogy az egyes jelenségeket felismerjék, hogy adatokat gyűjtsenek össze, — s ebben a tekintetben el kell ismernem azt, hogy az ottani székely kirendeltség igen derék és szép munkát végzett — de a mi már a végrehajtást illeti, abban, nem tagadhatom, nagyon sok nevetségest találok. Maga a közönség is azt találja. Egyáltalában igen-igen eredménytelennek látszik az egész. Tudnék én eseteket felhozni, de nem akarom a t, ház figyelmét igénybe venni. (Halljuk ! Halljuk!) Egy-kettőt változatosság kedveért mégis felemiitek. Igy például zabot osztogattak ki, s ugy tudom, hogy »X« vagy »T«, Schwarz, Weisz, vagy nem tudom, melyik kereskedőtől megvették azt a vetőmagot 6 forintért, azaz 12 koronáért. Eladták a székelynek 4 írt 20 krért. A székely viszont újból még aznap eladta 5 fo-