Képviselőházi napló, 1901. XXVIII. kötet • 1904. julius 28–augusztus 19.

Ülésnapok - 1901-478

108 47S. országos ülés 1904 augusztus 1-én, hétfőn. még most nem mondanám meg, (Derültség bal­felöl.) várnék még egy kis ideig. Hanem attól félek, hogy ő meg olasz lesz. Eddig németek, meg francziák Toltak kultuszminisztereink, attól félek, ő olasz lesz. De nem állítom bizonyosan, csak az sajátságos dolog én előttem, hogy a mi kultuszminiszterünk, a mikor elmegy nép­dolgokat, művészeti dolgokat és egyéb dolgokat tanulmányozni, eszébe sem jut Magyarországon körutazást tenni, hanem elmegy Olaszországba és ir az ötvenezer olasz utazási és művészet­történeti tanulmány mellé még egyet, sokkal gyengébbet, mint az az ötvenezer. (Derültség balfelöl.) Volt egy másik kultuszminiszterünk, a ki teljes erélylyel emberi nemes nagyravágyásának egyetlen czéljául azt tűzte ki, hogy ő kiváló jo­gász legyen, még pedig alaki, nem ia anyagi teremtő jogász. Egyszerre csak azon vette magát észre, — nagy szerencsétlenségére és a mienkre — hogy ő Magyarország kultuszminisztere. Ezt mellékesen jegyzem meg; óhajtanám csak, hogy ezzel az iránynyal végleg szakítsunk, és ha van tökéletes magyar műveltségű ember egyetlenegy ebben az országban, az legyen a kultuszminisz­ter, ne pedig olyan férfiak, a kik a maguk tu­dását először csak könyvekből szerezték és nem saját fajuk, nemzeti társadalmuk mindenféle tit­kainak tanulmányozásából és másodszor idegen könyvekből, idegen szellemmel, idegen irányzat tal szerezték, a kiknél a sensus hungaricus, a mint én szoktam nevezni, majdnem teljességgel hiányzik, a kikben csak a grammatica hungarica van meg, egyéb semmi. Már most ennek az illusztrálására, mert ez súlyos vád, felhozok egy nagy dolgot. Tegnap a t. kultuszminiszter ur beszélt a képzőművészek körében az általa tervezett re­formokról és azon reformok között emlegette, hogy szoros összefüggésbe kell hoznunk képző­művészetünket az idegen, a művelt nemzetek képzőművészetével. Alig van mit szólnom ehhez az ideához, hogy mit ér az, hogy szoros össze­köttetésbe hozzuk művészetünket a külföldivel. Ezt én nem tudom, ez egy eszme lehet, egy princzipium, ahhoz tehát most nem szólhatok hozzá, mert nem értem, hogy mi lesz belőle. De hogy ha a princzipiumból instituczió lesz, akkor igenis hozzászólok, hogy mit ér, hogy mennyi terhével jár az országnak, milyen elidegenedésé vei a művészeti viszonyainknak, milyen kárával vagy előnyével a mi állapotainknak és művészeink­nek ; szóval: mindez csak akkor fog kitűnni, ha a javaslatot már instituczió alakjában a ház előtt fogjuk látni. Ez igy egy röpke eszme, egy szárnyaszegett elv, a mely már önmagában véve nem alkalmas arra, hogy felette a fejünket törjük. Csodálkozom azonban, hogy a mikor mű­vészetünk eszébe jutott a t. miniszter urnak, hogy nem jutott eszébe a magyar zeneművészet kérdése, mely pénzügyileg is óriási kérdés és társadalmi szempontból is alig megmérhető fon­tosságú. Talán furcsának tetszik egyelőre a do­log, de majd megkísérlem a bebizonyítását. Én ugy érzem és ugy látom, hogy a zene terén a germanizáczió több kárt okozhat ennek az or­szágnak, mint az udvarnak, a dinasztiának, vagy az egész hadseregnek a németsége és több hasz­not hozunk nemzeti műveltségünk kiegészítése és megszilárdítása tekintetében a magyar zene művelése á'tal — a dinasztiával és az udvarral nem akarom összehasonlítani, mert olyan dol­gokról minek beszéljek, a miről a mi életünk­ben ugy sem lehet szó — mint az egész had­seregi tisztikarnak a magyarrá tételével. (Sáli­juk! Halljuk!) Milyen állapotaink vannak ebben a kérdés­ben? Majd elmondom a történetét is ennek a kérdésnek lehető rövidséggel. Az állapot az, hogy fennállanak nemzeti művelődési intézmé­nyeink, a magyar kir. Operaház, a Zeneaka­démia, a Konzervatórium, a filharmonikusok konczertje, mind állami költségen és a főváros költségén óriási módon támogatva, mert azt hi­szem, hogy közel egy millió koronáról van szó, a melylyel budgetünk e kérdésekkel terhelve van. Vannak zeneakadémiai és operai pótlékok és mindenféle szubvencziők, ugy hogy azt hi­szem, egy milliót könnyen megközelít ezeknek a költsége. De legyen az csak egy fél millió; ezzel szemben is azt merem állítani, hogy a legalat­tomosabb, a leghatalmasabb, a leggyávább és a legellenségesebb germanizáczió ezekben az inté­zetekben folyik, (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) a melyről alig lehet annak fogalma, a ki ezen in­tézet működésének titkaiba be nincs avatva. Csak egy példát hozok fel, t. ház. Tizenhárom esztendővel ezelőtt szólaltam fel itt a képviselőházban, hogy miként van az, hogy a magyar királyi zeneakadémiában a ma­gyar zenének elemeit, elméletét, de még törté­netét sem tanítják? Sőt, a mi magyar királyi zeneakadémiánkból a magyar zene kultúrája annyira ki van zárva, hogy egy olyan növendé­ket, a kiről észreveszik, azzal a magyargyűlölő szellemmel, a mely ott honol, hogy a magyar zenével foglalkozik otthon az ő rongyos hegedű­jén, vagy zongoráján, azt egyenesen kizavarják onnan, (Mozgás a szélsöbaloldalon. Egy hang: Lenézik!) nem lenézik, de kizavarják, ha észre­veszik, hogy magyarul beszél, magyarul érez, vagy magyarul tanul valamelyik tanuló; egy­szerűen kilökik onnan. (Mozgás balfelöl.) És ott áll egy igazgató annak az intézet­nek az élén, a ki testének minden csepp vérével üldözi és irtja a magyarságot. És ennek mi óriási fizetést adunk. Vannak ott tanárok, a kik nem tanultak egy szót sem magyarul 15 év óta. Vannak ott tanárok, a kik jól tudnak ugyan magyarul, de ki nem ejtenek egy magyar szót sem. Ott van a magyar királyi Operaház zene­kara, a mely német, cseh, olasz, czigány s a világ minden gyülevész népéből van összeállítva; de magyarul nem szabad beszélniök, nem azért,

Next

/
Thumbnails
Contents