Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-466

Í)L> bü6. országos ülés 1904 Julius 18-án, hétfőn. kedésükből azt kell következtetni, hogy irányunkban jogtalan, lenéző idegenkedéssel viseltetnek, hazánkat kerülik, nyelvünket nem beszélik, népünket nem ismerik, alkotmányunkat, történelmünket, hagyományainkat nem tisztelik, törekvéseinket sem politikai, sem kulturális, sem közgazdasági irányban nem istápolják, (Igaz! Ugy van! a széUöbaloldalon.) sőt még azt a pénzt is, a melyet apanázs alakjában a nemzet nyújt nekik, az országon kivül költik el. (Igaz! JJgy van! a szélsöbaloldalon.) Mi czimen adnánk tehát mi az osztrák császári udvartartás számára még két millió koronával magasabb czivillistát, mikor a császári ház tagjai és az egész u. n. császári udvar ugy viselkedik velünk szemben, mintha idegen volna ós a felséges főherczeg urak és főherczegasszonyok még csak halvány sejtelmével sem birnak annak, hogy ők nemcsak az osztrák császári háznak, de a magyar királ)i háznak is tagjai, a magyar szent koronának is várományosai, s nem birnak tudomással arról sem, hogy mivel tartoznak Magyarországnak, a magyar nemzetnek és a magyar székesfővárosnak! Hock János : Nyelvünket sem ismerik! (Felkiáltások a szélsöbaloldalon: Pénzünket sem ismerik ?!) Endrey Gyula: Én nem vagyok au fait a magas udvar rejtélyes folyosóin, de történnek ott sokszor olyan dolgok is, a melyeket jámbor laikusok is meghallanak. Csak egy esetet akarok felemlíteni, a melyről biztos tudomással birok és a mely a maga egészében feltünteti azt az óriási távolságot, a mely nemcsak nyelvben, szinben, czimerben, etikettekben, külsőségekben, hanem az egész belső érzületet tekintve, áthidalhatatlan űrként van az udvar és a nemzet között. (Halljuk! a szélsőbaloldalon.) Ezelőtt pár esztendővel, a Bánffy-kormány idejében történt, hogy egy kis mézesmadzaggal akartak kedveskedni a nemzetnek és báró Bánffy Dezsőnek sikerült legfelsőbb helyről felhatalmazást nyerni a helynevekről szóló törvényjavaslat benyújtására. Persze, erre nagy lárma lett Izraelben: a szász atyafiak közt. A törvényjavaslatot elfogadta az országgyűlés, a mire a szász asszonyok küldöttsége Bécsbe ment a császárhoz, hogy ne engedje a magyar királylyal szentesittetni ezt a törvényjavaslatot. Az udvar tudja, mit és hogyan lehet megtenni, mert bizonyos kis politika csak megnyilvánul a bécsi udvarnál is.A szász dámák küldöttségét nem fogadták az udvarnál, hanem a szállóikban felkeresték őket az osztrák főherczegek, megveregették vállaikat, megczirőgatták orczáikat, (Derültség és zaj a bal- és a szélsöbaloldalon.) s azt mondták nekik: csak menjenek haza hölgyeim egész nyugodtan, a királynak már szentesítenie kell azt a törvényt, mert Bánffy Dezső miniszterelnöknek megígérte, de hát legyenek azért nyugton, mert szentesítve lesz ugyan a törvény, de nem lesz végrehajtva soha. (Mozgás bal felől.) Hogy állunk annak a törvénynek a végrehajtásával ? (Halljuk! Halljuk !) Most már hat esztendő elmúlt azóta, hogy az a törvény megalkottatott, s végrehajtják azt Csongrád vármegyében, Pest megyében, Somogy megyében, a fenékig tejfel magyarságú vármegyékben, a mely megyékben szükség sem volt arra a helynevekről szóló törvényre; de hát én azt kérdem: hogy a S2ász vidékeken, a hol még most is Károlyváros Karlsburg, (Egy hang a balközépen: Az nem szász vidék!) Brassó Kronstadt, Segesvár Schässburg — oláh neveiket nem tudom — néven szerepel, a hol egyes községeknek nem is egy, vagy két, hanem bárom-négy nevük is van, a mely neveket maguk a megyei kommunitások és az egyházak hivatalos irataikban tetszésük szerint használják, miért nincs ,még végrehajtva a helynevekről szóló törvény ? Én remélem, hogy a miniszterelnök ur, a ki az erős kéz politikájával volt ajánlva a nemzetnek, majd gondoskodni fog róla, hogy ne az osztrák főherczegeknek akarata, hanem a szentesitett magyar törvény teljesüljön. Nessi Pái: De ha nem engedi a német! Endrey Gyula: Szomorú, t. képviselőház, de elmondhatjuk, hogy megvert minket a magyarok Istene a mohácsi vész után mind a két kezével. Közel négyszáz esztendeje annak, hogy szabad választással egy idegen uralkodóházat emeltünk a magyar királyi trónra, s azóta ez a trón állandó kútforrása bajainknak; nem gyáinolitója, hanem elnyomója nemzeti törekvéseinknek ; nem védelme, hanem állandó veszedelme alkotmányunknak ; nem erősségünk, hanem gyengeségünk. (JJgy van! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Azóta állandóan felfakadoznak nemzetünk sebei, s azok ma is fájnak, s égnek; s a mikor azok gyógyítása végett az alkotmányban gyökerező gyógyszerrel akarunk élni, akkor a többség mai vezére, gr. Tisza István azt mondja, hogy ez nem más, mint mérges illúzióktól okozott részegség. Hát csak vezesse még egy-két esztendeig — a mitől ugyan Isten mentsen bennünket — (Mozgás jobbfelöl.) gr. Tisza István az országnak ügyeit, majd ki fog józanodni ez a nemzet és legyenek róla meggyőződve, ki fognak józanodni ott fent is. A czivillistát akarják felemelni bagatell két millió koronával. Mi az ? Hisz eddig keveset adtunk azért az áldásokból kifogyhatatlan bőségszaruért, a melyet nekünk az uralkodóház nyújtott a czivillistában hozott áldozatokért. 1868—69 ben 3,250.000 frtot. 1870—71-ben 3,650.000 frtot, 1872-től kezdve pedig 4,650.000 frtot, vagyis évi 9,300.000 K-t, 36 év alatt tehát összesen 325,200.000 K-t adtunk a királyi udvartartás számára és most, a 37-dik évben a 67-es kiegyezés megalkotása után azt kell mondanunk, hogy még ebből a 325,200.000 K áldozatból nem tudták megcsinálni a magyar királyi udvartartást, mert ezt az óriási összeget elnyelte a császári udvartartás Danaidák hordája.