Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-466

466. országos ülés 1904 Julius í8-án, hétfőn. m Most pedig azt akarják, hogy ebbe a feneketlen Danaida hordóba még ujabb és ujabb áldozatokat dobjunk. (TJgy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Nem értem, mi czélból hozna a nemzet • ilyen, rá nézve megalázó áldozatot, a mikor neki a legkisebb kívánságai sem találnak felsőbb helyen meghallgatásra. Legalább a vakulj magyar jelszó kedveért egy kis sujtásos fiókudvartartást csinálnának, mert az mégis botrány, hogy 325.200,000 K-t vegyenek ki a nemzet zsebéből 36 éven át olyan intézményre, a mely intézmény, mint a Könyves Kálmán boszorkánya, nem létezik. (TJgy van! TJgy van! a szélsobaloldalon.) De hát mi czimen is szavaznók meg ezt a 2 millió koronát ? Előveszem az előadó ur beszédét. Azt mondja, a felemelés indoka azon feltűnő változás, a melyet a pénzvásárlás ereje 1872 óta szenvedett. A pénz vásárlásiereje szenvedhetne-e olyan változást, hogy ez az udvartartás megérje azt, a mit mi ma udvartartásra költünk? Hiszen ma is 9.300,000 K-t adunk udvartartásra, hát leszállhat-e ennek az összegnek a vásárlási képessége olyan csekély fokra, hogy azért a legszámitóbb görög is, vagy izraelita megvenné ezt az udvartartást? (Derültség a szélsőbaloldalon.) Nohát annyira nem szállott le a. pénz vásárlási ára, hogy a mai cdvillista azokat a költségeket busásan fedezni ne tudná, a melyek csakugyan bizonyos irányban magyar érdekeket és magyar nemzeti czclokat szolgálnak. Hanem más indokok is támogatják a javaslatot. A magyar tradicziók, a mi reményeink, a mi aspiráczióink tekintetében igazán túláradó lelkesedéssel- hivatkozik a t. előadó ur arra a példára, a mikor Mária Terézia idejében a budai királyi várpalota, habár csak részben is, restauráltatott és Bajthay Antal példájára hivatkozik, hogy milyen nagy volt az ő lelkében az öröm, a lelkesedés és hogy azok a várakozások akkor mennyire beváltak, beteljesedtek. Hát, t. ház, bemutatták már itt az előttem felszólalt t. képviselőtársaim Bajthaytamaga valóságában, és én erre az argumentumra csak azt vagyok bátor felhozni, hogy épen ilyen czimen a peleskei nótáriusra is hivatkozhatott volna a t. előadó ur, a ki pár napi viszontagságos utazás után felérkezvén az ország fővárosába, elérzékenyülve énekelte: »Végre látom Budavárát, Mátyás király palotáját.* Sajnos azonban, t. ház, hogy csak Budavárát, csak a Mátyás király palotáját látjuk, de nem látjuk benne annak a dicsőséges Nagy Lajosnak és dicsőséges Mátyás királyunknak az utódját, a kire az előadó ur hivatkozott, mert azt bizony hiába keressük, Nagy palota az a budai várpalota, lámpával kereshetjük benne és bizony-bizony ritkán találjuk meg ott Hollós Mátyásnak az utódá^. És azután, t. ház, még egyet yagyok bátor felemlíteni. (Halljuk! Halljuk!) Én sajátságosnak látom azt, hogy a t. előadó ur, mikor a várpalota felépítéséről van szó, arra hivatkozik, hogy milyen nagy volt a nemzeti közöröm és lelkesedés Mária Terézia idejében, a mikor sokkal kisebb méretekben építettek ott valamit, mint most. De nem méltóztatott arra hivatkozni, t. előadó ur, hogy hol maradt ez az általános öröm és lelkesedés, a mikor most újra felépült ez a királyi várpalota? Vájjon a nemzet vett-e erről szélesebb körben tudomást? Vájjon valami ünnepséggel megülték-e ezt a nagy építkezést? Ép ugy elmosódott ez is a nemzet előtt, mint a hogy az országház felépítése, mint valami jelentéktelen esemény, elmosódott a dinasztia előtt. (Igaz! Ugy van! a haloldalon.) A magyar darabont-testőrségről és arról a most tervezett udvari hivatalról nem akarok sokat szólani. Léhűtők szaporitása nem kell nekünk; (Helyeslés a baloldalon.) nem olyannak képzeljük mi a magyar udvart, hogy ott darabonttestőrséget állítsanak fel czifra sujtásos ruhában, hanem ugy képzeljük a magyar udvartartást, hogy a magyar királyt tisztességes magyar hazafiak vegyék körül, a magyar király magyar hazafiaktól kérjen tanácsot, a magyar király az ő érzelmi világát igyekezzék összeegyeztetni nemzetével, hogy meglegyen az a harmónia király és nemzet között, a mely harmóniának nemcsak a nemzet, de a dinasztia érdekében is meg kellene lenni, a melyet meg kellene teremteni. (Él,énk helyeslés balfelöl.) T. képviselőház! Nem akarok a t. előadó ur beszédével foglalkozni; a miniszterelnök ur beszédére is csak nagyon röviden kívánok reflektálni. (Halljuk! Halljuk! a baloldalon.) Reflektálok pedig elsősorban abból a szempontból, hogy a miniszterelnök ur — nem mondom, hogy exkuzálásképen, de mindjárt beszéde elején — felhozta, hogy ezt a törvényjavaslatot nem ő, hanem elődei nyújtották be. Hát én nem tudom, hogy ez bizonyos irányban exkuzálja-e magát a a miniszterelnök urat ? Mert mikor Széll Kálmán volt miniszterelnök ur ezen javaslatot beterjesztette, akkor még nem volt Chlopy és sok más dolog és én nem hiszem, hogy Széll Kálmán a mostani viszonyok között merészkedett volna erre vállalkozni. Széll Kálmánnak még lehetett némi mentsége Chlopy előtt, bár akkor is megbocsáthatatlan merénylet volt ez a nemzet ellen, hanem hogy Chlopy után terjesztessék be ilyen törvényjavaslat, ahhoz már csakugyan bátorság és vakmerőség kellett! (Igaz! Ugy van! balfelöl. Egy hang a szélsobaloldalon: Lelkiismer ellenség!) A miniszterelnök ur azonban kegyes volt a Széll-féle törvényjavaslaton némileg módosítani. {Halljuk! Halljuk! balfelöl.) Széll Kálmán ugy kontemjdálta, hogy 1902 január 1-étől visszamenőleg szavaztassanak meg az udvartartási költségek, a t. miniszterelnök ur pedig megelégszik azzal, hogy 1903 január elsejétől adjuk meg a két millió korona cziviliistatöbbletet. Ilyen erővel miért nem kértek, t. miniszterelnök, ur 36 esztendőre visszamenőleg czivillista- eme-