Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.
Ülésnapok - 1901-473
314 Í73. országos ülés Í90í Julius 26-án, kedden. nem lehet mondani azt, hogy egyáltalában iparunk nincs. Ha azonban ezen ipart összehasonlítjuk a külföldivel éa összehasonlítjuk az áruforgalmi statisztikával, azt látjuk, hogy egymagában Ausztria, az 1900. esztendő hat fő iparágát tekintve, összesen 484 milliónyi árut hozott be az országba. Két évvel később, 1902-ben ezen Ausztriából való behozatal 10 millióval növekedett és 494 milliónyi áruforgalmat hoztunk be Ausztriából. Tehát azon 200 millió mellett, a melyet az ország termel, Ausztria egymagában, nem is számítva a vámkülföldet, nagymértékben messze túlszárnyal bennünket. Van ezenkívül egy másik nagy kérdés. T. i. az, hogy azon ipar, a mely ipart itten nagynehezen megteremtettünk, vájjon versenyképesnek mondható-e vagy sem. A fővárosi íparr észvény társaságok, a melyek nyilvános számadásra vannak kötelezve, azt mutatják, hogy az utolsó rossz esztendőben 164 iparrészvénytársaság volt itt a fővárosban, összesen 360 millió tőkével. Ezzel szemben 93 oly iparrészvénytársaságunk volt itt a fővárosban, a mely 148 millió korona tőkével dolgozott, s a mely egyáltalában semminemű dividendát nem adott. Tőkeszegény ország vagyunk, s a miniszter ur abban a jelentésben, melyet elénk terjesztett az iparfejlesztésről, a külföldi tőkét szívesen szeretné idecsalogatni ebbe az országba. Azonban ily körülmények közt, mikor összes fővárosi iparvállalataink 53 százaléka egyáltalán semminemű dividendát nem fizet, alig remélhető, hogy külföldi tőkét ide lehessen csalogatni. Az utolsó esztendőben a 93 nem jövedelmező vállalatból 55 vállalat veszteséggel dolgozott. Ez a veszteség 8 millió koronát tett ki, nem számitva azt az összeget, a melyet csődeljárás, s egyéb czimeken kellett azonfelül fizetni. Ha összevetjük az összes nyereséget, a melyiyel dolgoztak volt az utolsó üzemi esztendőben, azt látjuk, hogy 17 milliót tesz ki az összes üzemi nyereség a fővárosban, és ha ebből leütjük a 8 millió koronát és azt a maradékot, a melyiyel az ipari részvénytársaságok dolgoztak itt a fővárosban, a befektetett részvénytőkéhez viszonyítva a részvénytőke öszszesen 1'5 százalékát rentirozza. Ily körülmények között látjuk, hogy az a tőke, mely nervus rerum gerendarum. midőn az iparról és nagyiparról van szó, nem bizbatik a magyar iparban és a magyar ipar versenykéj>ességében. Egy másik szimptoma az, hogy az ipari munkásközvetitő mutatja, hogy a munkanélküliség Budapesten oly nagy, mint aránylag sehol a világon. Állandóan 4—6 ezer munkás van, a ki nem tud munkához jutni, ennyien állandóan jelentkeznek az ipari munkaközvetítőben. Vannak sokan, a kik hat hónapig várnak és hat hónapi várakozás után egyszerűen töröltetik nevüket. Az intézet izmosodott, a baladás azonban, a melyet az intézet négyévi működés után felmutatni képes, nagyon csekély. Az első esztendőben jelentkezett a budapesti munkásközvetitő intézetnél 85.243 munkás, a ki munkát keresett volt és alkalmazva lőn 34.310. Az utolsó esztendőben jelentkezett volt 86.940, tehát alig valamivel több, mint az első esztendőben és alkalmazva lőn 38.506 munkás, tehát a változás aránylag nagyon csekély. Ha veszszük már most a gazdasági depressziónak esztendejét és összehasonlítjuk az állapotokat Budapest és Bécs között, azt látjuk, hogy a legnagyobb depresszió idején, 1901-ben Budapesten jelentkezett 85.243 munkás és alkalmazva lőn 34.310, tehát összesen 23°/ 0 , mig Bécsben az ipari munkaközvetítő - intézetben ugyanannyi idő alatt jelentkezett összesen 62.065 munkás és alkalmazva lőn 39.659 munkás, azaz 63 0 / 0 . Mig nálunk tehát az alkalmazás 23 0 / o , Bécsben 63 9 / 0 . Panasz van a miatt, hogy nincs elég szakmunkásunk és nincs elég szakértelem a mi munkásainkban. Ilyen körülmények között, midőn a munkaalkalmak ilyenek, nagyon természetes, hogy a panasz teljesen méltánytalan és kell, hogy elessék. A másik, a mire az előrehaladott időre való tekintettel csak nagyon röviden akarok rámutatni, az ipartörvény revíziója. 1872 ben, midőn meghozták azon ipartörvényt, a mely alapjában és lényegében még ma is érvényben van, az akkori Beschwichtigungshofrath, boldogult Ráth Károly minden erejét kénytelen volt felhasználni, hogy az akkori februári iparos kongresszuson csititsa a kedélyeket, mert nagy volt az elkeseredés az ipartörvény miatt. Azóta a törvényen némi revíziók történtek, de ezek minimális értékűek. A képesítésről volt szó; erre különben később fogok rátérni. Ezen idő alatt Ausztriában négyszer, Németországban. Svájczban. Romániában hasonlókép revízió alá vették a törvényt, nálunk csak készül a revízió. 1902-ben a nagyváradi iparos kongresszuson október 20-án résztvett a kormány képviseletében Abonyi miniszteri tanácsos, a ki olyan nyilatkozatot tett erre a legemin ensebb kérdésre vonatkozólag, hogy, megvallom őszintén, hogy mindazokat, a kik ennek a kérdésnek és az egész iparosügynek barátai, mélyen konsternálta, mert ismét csak azt jelentette ki, hogy az ipartörvény revíziója még nem kész, hogy óriási megfontolásra és meggondolásokra ad alkalmat, hogy hosszú és komoly meggondolást igényel. Pedig tekintetbe kell vennünk, hogy az ipartörvény által felbontották volt a régi szervezeteket és a régi embereket, régi iparosokat teljesen tönkretették, mint oldott kéve széthullottak. Hogy csak egyre mutassak rá, pl. czipésziparunkban, mely a legnépesebb iparág az országban, 57.000 önálló mesterünk és csak 18.000 inasunk van. Ugyanígy áll az arány a segédekre vonatkozólag is. A szabóiparban 33.000 önálló mesterünk és csak 12.000 inasunk, a kovácsiparban 26.000 önálló mesterünk és csak 9000 inasunk, az
