Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-463

26 463. országos ülés 1904 Julius 14-én, csütörtökön. lom mindkét része képviselőtestületét megillető törvényhozási jog, a mennyiben közös ügyekről van szó, kiküldött delegátusok által gyakorolta tik.« Ez a kérdés a függetlenségi és 48-as párt kebelében nem tisztáztatott az uj nemzedék előtt, melyet felszólítottak arra, hogy menjen bele a delegáczióba. Nem akarom itt Kossuth Lajos álláspontját fejtegetni, a ki azt mondta, hogy talán helyesebb lett volua belemenni a delegáczióba, mint bele nem menni, — tehát elitélte a függetlenségi és 48-as párt összességének eljárását, hogy nem ment a delegáczióba — de ha nem mentetek be eddig, most már ne is menjetek bele, mert elismernétek ennek szükségességét. Én a magam részéről ezt az egész intézményt, ha más ember nem akadna, magam vállalkoznám rá, hogy a levegőbe röpítsem, nem hogy belemenjek. Ismerik e tekintetben nézetemet, lelkiismeretem nyugodt és bevallom ezt az ország színe előtt. De nézzük meg a szavazatok arányát: változnék-e az, ha mi belemennénk a delegáczióba ? Az arány ugyanaz volna: ki volnánk téve a leszavaztatásnak, mint a hogy itt is ki vagyunk téve annak. Nekem elég alkalmam és módom van, ha szükségét látom, itt, szűkebb hazámban, az ország közvéleménye előtt előadni véleményemet és megmutatni azt, vájjon képes vagyok-e az ország ügyét előbbre vinni, vagy nem ? Nekem nincs szükségem, hogy a delegáczióban mondjam el ezeket az igazságokat, a melyeket itt elmondhatok. De azért sem megyek bele a delegáczióba, mert egy olyan intézménybe, a melynek a megalkotása és minden léte turpis causára vezethető vissza, vagyis oda. hogy ezzel a törvényalkotással már nyilvánvalólag becsapták a nemzetet, nem megyek be. Nem értem a becsapás alatt Deák Ferencz szándékát; mert Deák Ferencz a legnemesebb intencziókkai volt eltelve, az ő emlékéhez nyúlni nem akarok, bár azt hiszem, jogom van birálni eljárását. Azonban e tekintetben még bírálatot sem akarok gyakorolni, mert őt is becsapták. De magát a tényt akarom odaállítani, hogy mikor fázott az ország a 67-es kiegyezéstől és azt kívánta, hogy legalább a delegáczió törvényhozási joggal fel ne ruháztassák, mégis ugyanakkor a törvénytelen kiegyezésbe bevitték expressis verbis, hogy törvényhozási joggal van felruházva a delegáczió. Már most nézzük a magyar álláspontot, Deák Ferencz álláspontját. Az osztrák álláspontot ismerjük. Kérdem: melyik törvény van életben? Az 1867 : XII. magyar törvényczikk-e. vagy pedig az osztrák törvény ? Ugyebár, nem kell rá feleletet várnom? Bebizonyítottam azt, hogy igenis az osztrák császár akarata érvényesül és hogy e tekintetben is a többség nem a magyar törvények bázisán áll, hanem az osztrák császár akaratának megfelőleg az osztrák törvénynyel a kezében pusztítja ezt az országot. (Igaz! ügy van! a szélsSbdloldalon.) De hogyan vagyunk a közös költségvetéssel? Az 1867 : XII. t.-cz. 40. §-a — ezt már fel kell olvasnom — ezt mondja (olvassa): »A közös költségvetés megállapítása leend e bizottságok feladatának évenkint előforduló legfontosabb része. E költségvetést, mely egyedül azon költségekre terjedhet, a melyek a jelen határozatban közöseknek vannak kijelölve, a közös minisztérium mind a két külön felelős minisztériumnak befolyásával fogja késziteni, s ugy adja azt át mindegyik bizottságnak külön«. (Zaj jöbbfelbí.) Kubik Béla: Kérem, jobban hallom, a mit ott beszélnek, mint a szónokot. Ezt sohasem hallja az elnök ur. Elnök: Kérem Kubik t. képviselő urat, ne méltóztassék az elnökkel ily hangon beszélni. Kubik Béla: De igen, méltóztatik. Elnök: Kénytelen leszek a képviselő ur ellen a házszabályok értelmében eljárni. (Helyeslés jóbbfelöl.) Pap Zoltán: Megengedem, hogy ez keserű igazság, de le kell nyelni. Én nem azért jöttem, hogy frázisokat beszéljek, hanem törvénykönyvvel a kezemben bizonyítom be az igazságot. Ha unalmas vagyok, arról nem tehetek, de a törvény ezt megköveteli. Itt be is végzem az idézetet; csak ismétlem: a két külön felelős minisztériumnak befolyásával fogja a közös minisztérium e költségvetéseket késziteni. Ez volt a magyar törvény intencziója. Ezzel szemben az osztrák deezeniber 21-iki törvény nem tud semmit a két állam külön felelős minisztériumának befolyásáról. így áll elő az az értelmetlen állapot, hogy fait accompli-k elé állítanak bennünket, hoznak ide költségeket, a melyekbe a magyar kormány egyáltalában be nem folyt, megszavazzák a delegácziók, egy fiók-országgyűlés, a melyhez törvényes beleegyezését Magyarország soha nem adta és akkor mint jelentést terjesztik a ház elé, hogy meg kell szavazni, pedig már régen meg volt szavazva, és előállnak a nagy állampolitikai viszonyokkal, konstellácziókkal, hogy alkotmányosságunk lesz veszélyben, ha ezt nem engedjük át simán. (Igaz! ügy van! a széisöbaloldalon.) Itt van a mostani eset. Én azt hiszem, hogy egy nemzet életében fontosabb kérdés, mint a magyar király udvartartása nem lehet. Most az emberek annyira idegesek minden vonalon, hogy nem azzal törődnek, hogy a kérdést megoldják, megvitassák, hanem mindenki a táblát lesi, hány szónok van még feliratkozva és mint a gyerekek biztatnak, zárjátok be a vitát, menjünk haza. Nem akarok nagyképűsködni, de a kinek oly sürgős dolga van odakinn, ne jöjjön be, hadd lássa meg az ország, hogy olyan képviselőkre van szüksége, a kik minden idejüket az ország dolgaira fordíthatják. A czivillistával nem lehet ugy elbánni, mint egy kéve búzával, ezt meg kell vitatni. Egész állami életünket az töltötte el eddig, hogy vitatkoztunk, de meg-