Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-471

221 hli. országos ülés 190í- ja lius 23-án, szombaton. néznünk minden bírálat alkalmával, ha helyesen akarunk bírálni, az érem másik oldalát is, (Helyeslés a szélsöbáloldalon.) Látjuk, hogy. fájdalom, nálunk is történtek olyan nyilatkozatok, a melyek alkalmasak — némely részükben még nagyobb mértékben is — olyan nézetet kelteni, a mely a mostani magyar felfogással ellentétben áll. így pl. maga boldogult Lónyay Menyhért volt pénzügyminiszter 1867 deczember ] 5-én ezt mondta (olvassa): »Van a törvényjavaslatnak egy pontja, a melyben fenn van tartva számunkra az adóssági kötvények törlesztése, vagy készpénzbeli tőkebefizetés által az életjáradékot csökkenteni.Nem ennyit tesz-e ez», — kérdi ő — »hogy az életjáradéknak megfelelő értékpapírok beváltása és visszaszolgáltatása által megszabadulhatunk részben vagy egészben terheinktől, a nélkül, hogy a tőkeelkülönítés vagy a magánhitelezők érdekét sérteni kellene; a nélkül, hogy el volna zárva előttünk az ut terheinken könnyíteni ?« De hiszen, ha még csak ennyi nyilatkozat történt volna, — mert ebben meglehetős latitüd foglaltatik — az ember a nélkül, hogy rabulista lenne, bizonyos mértékig igy vagy amúgy magyarázná ; ámde olyan nagy államférfiú is, mint boldogult Somsich Pál, 1867. deczember 17-én a parlamentben a következő kijelentést tette (olvassa): »Ha annyi államadóssági kötvényt bír Magyarország megvásárolni, a mennyinek kamatai megfelelnek az évjáradéknak, akkor a fizetés önmagában megszűnik.* Ha ezen nyilatkozatokat veszszük alapul, akkor a mostani magyar álláspont teljes jogosultságát világosabban odaállítani nem lehet. Én azt hiszem, hogy leghelyesebb az ilyen kérdést egész nyíltan és őszintén tárgyalni, mert ismétlem: nagyon nem szeretném, ha lenne, és nem is hiszem, hogy legyen e parlamentnek olyan tagja, a ki e kérdést pártpolitikai szempontból akarná felfogni, mert ez tisztán Magyarország pénzügyi, gazdasági kérdése. (Ugy van ! Ugy van ! a szélsöbaloläalon.) De történt még egy másik állásfoglalás is a magyar parlamentben. Méltóztassék elolvasni az egész tárgyalás menetét: nemcsak a többség, de még az ellenzék tagjai is, kivétel nélkül kimondták, hogy csak ily járadékra kötelezheti magát Magyarország, de annak megfelelő tőkét magára nem vállalhat. Már az imént emiitettem, hogy tisztán ezen elvi álláspont és törekvés okozta azt, hogy az első egyezmény ellen, a mely szerint az összes szükségletek 30°/

0-át akarták Magyarországra róni, épen Magyarországon történt felszólalás. Én összeállítottam itt e kérdéseket, de, azt hiszem, hogy mindenki helyesli, ha véleményt nem mondok. Ezzel csak azt akarom jelezni, hogy nehéz a megoldás; államférfiainknak nagy bölcsességgel és az ország pénzügyi helyzete iránt nagy érzékkel kell birniok, mielőtt ezen kérdés megoldásához fognak. VéSEi József: A. parlament munkaképessége is szükséges! Komjáthy Béla: A második kérdés, a mely ezen ügyből folyólag felmerül, szintén nehéz. T. i. arról van szó a második kérdésben, a melyet feltettem, hogyha nekünk jogunk van követelni, hogy a magyar rész kihasittatván, a mi konvertálási jogunk érvényesíthető legyen, mennyi az a tőkeösszeg, & melyet Magyarország joggal igényelhet? Én itt sem mondok határozott véleményt, illetve nem teszek számítást egészen határozottan; csak felhozom, mi ebben a magyar felfogás. A magyar felfogás az, hogy bár törvényben nincsen számszerint ez a tőkeösszeg beállítva, de azt pontosan meg lehet állapítani, és hogy az az »állandó, további változás alá nem eső évjáradék« kifejezés nem azt jelenti, mintha Ausztriának minden ellenőrzés és beleszólás nélkül megvolna az a joga, hogy azért a 29.108,000 forint évi járadékért annyit engedjen konvertáltatni, a mennyi neki tetszik és a mennyit akar. A magyar felfogás ebben a kérdésben, szerintem nagyon helyesen, az, hogy akkor, a midőn a törvényben az »állandó és további változás alá nem eső« kifejezés felvétetett, az tisztán és kizárólag arra irányult, hogy ezen kérdés megoldásánál legalább szabaduljunk attól az időről-időre való meghatározástól, a mely, fájdalom, a quótánál meglévén, nagyon súlyosan érezzük annak egész hátrányát. De még jogi szempontból is helyeslem a magyar felfogást, mert azt mondom, hogy az első egyezségben a százalékos megosztás volt az alap, hogy t. i. 30°/o; és én azt állítom magam is, hogy ez a jogalap, daczára annak, hogy a második és harmadik egyezség is létrejött, soha el nem esett. Ennek bizonyítékát képezi először az, a mire már szintén beszédem folyamán ráutaltam, hogy a második egyezségben az esetleg újból felveendő adósságok mikénti törlesztésére ugyancsak a százalékos arány fentartatik, és a mi a leglényegesebb, az első egyezségben, mikor még százalékos megosztásról szóltunk, az állandó és változatlan járulék kifejezése akkor is már bent volt a szövegben. Hiszen a legnagyobb bizonyiték különben is az a tény, — a kit ez a dolog bővebben érdekel, méltóztassék utánanézni és meglátja — hogy az évjáradék megállapitása, mely fix összegben szerepel, tényleg ezen az alapon történt. És ha valaki még bővebb bizonyítékokat akar, utánanézhet az osztrák quőta-depiutáczió 1867 szeptember 25-én beadott jelentésében, a hol ezt a számítást megismétli és ennek helyességét elismeri. A legnagyobb érv, a mit itt érvényesíteni lehet, az, hogy bár igaz, hogy számszerűleg nincs meghatározva Magyarországnak az a tőketartozása, a melyet ma igényel arra, hogy azt külön rendezze: de ez azért van, mert abban az időben teljesen lehetetlen volt ezt megállapítani, csak elméletben. Miért? Mert méltóztatik visszaemlékezni, hogy azok az államadóssági