Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-471

í-71. országos ülés 190í Julius 23-án, szombaton. 225 kötvények, a melyeknek terheiből, fájdalom, résztvettünk: abban az időben különböző kamatozású kötvényekből állottak. Egy nagy hullámzás volt bennük és épen azért, hogy meg lehessen állapítani, hogy mennyi lesz Magyarország terhe, kimondatott a törvényben parancsolólag és azt Ausztria elfogadta, hogy kötelessége unifikálni az adósságokat, hogy egységes kamatúvá változtatván, az évi hozzájárulásnak megfelelő tőke, ha kell, számszerűleg is pontosan megállapítható legyen. Itt sem mondok véleményt, hanem azt az egyet igenis kimondom és ezt ajánlom a t. kormány figyelmébe, hogy a tárgyalás menete közben egy tételt alapul el kell fogadnia, azt ugyanis, hogy semmi esetre sem lehet Magyarország terhe nagyobb, mint 1867-ben a kiegyezés alkalmával volt, /Helyeslés a szélsőbaloldalon.) És itt, minthogy unifikált kötvényekről van szó, elméletileg csak az a kamatláb lehetséges, a mely a tőkekiszámitásra alapul szolgálhat. Eddig könnyű volna a dolog, de hozzájárul ehhez egy harmadik kérdés, a mely ebben az egész kontroverziában a legnehezebb, az t. i., hogyha nem tudjuk akár az egyik, akár a másik álláspontot érvényesíteni, ha eljön annak ideje, vagy mondjuk, pénzügyileg az tanácsosabb, hogy Ausztriától megváltsuk ezt az évi járadékot és készpénzben törleszszük, hogy akkor Ausztriával szemben milyen kamatlábbal számítsuk a tőkét, a melyet eddig nekünk fizetni kell? Vészi József: Ez a kérdés! Komjáthy Béla: Ez a kérdés a legnehezebb. A legnehezebb pedig azért, mert itt mutatja egész hátrányát az a — nem tudom minek nevezzük, nem annyira könnyelműségnek, mint nembánomságnak, vagy léhaságnak — mondom, itt mutatja egész hátrányát, mert megengedték azt, hogy az e kérdést tárgyazó törvényekben oly lényeges eltérés jöjjön létre, mint a milyen tényleg megvan. Nézzük meg ugyanis a törvényt. Hiszen köztudomású dolog a szövege, de beszédemnek kiegészítő részét képezvén, helyes lesz, ha szóról-szóra idézem, hogy a kérdést lehetőleg tisztázzuk. (Halljuk! Halljuk!) Azt mondja ugyanis a magyar törvény: »A törlesztett adósságösszeg kamatainak megfelelő összeg a törlesztő pénzügyi kormányzat hozzájárulási tartozásából levonatik.« Itt, mielőtt tovább mennék, meg kell jegyeznem, hogy a mikor a törvény megalkotásához hozzáfogott mindkét törvényhozás, a magyar és az osztrák, előzetesen a dolog természete szerint megállapodás történt a tekintetben, hogy tartozik mindkét ország teljesen megfelelő törvényt alkotni. Hiszen a mi törvényünkben, az 1867 : XV. t,-czikkben benn is foglaltatik, hogy akkor lép hatályba, ha hasonló törvény jön létre Ausztriában és szentesittetik. És ennek daczára és ezzel szemben mit tapasztalunk ? Azt, hogy az osztrák deczember 24-iki törvényben a 2. §-ra való hivatkozással az effektív kamatKÉPVH. NAPLÓ. 1901 1906 XXVII. KÖTET. élvezetnek megfelelő összeg levonása mondatik ki törvényben. T. ház! Ha igazságon lehetne mindent felépíteni és a politikai életben is így volna, ha az erőviszonyok oly nagy szerepet nem játszanának az életben, akkor e kérdésen könnyebben keresztüleshetnénk. Mert egyszerűen hivatkozhatnánk arra a jogi felfogásra, a mely ellen kifogást senki sem tehet, hogy minden országot a saját törvénye kötelezi egyedül és kizárólag, és ha kozzáveszszük ehhez még azt is, hogy ez a törvény még egy bizonyos kautélával is láttatott el, hogy ugyanis csak akkor válik hatályossá, ha hasonló törvény keletkezik Ausztriában. Minthogy ez a kötés meg nem tartatott, ma nekünk bizonyos mértékig talán szabad kezünk is volna. Csak kérdés, tudnók-e ezt a szabad kezet használni, igen vagy nem? De hogy öntudatos volt az osztrákoknak ez az eljárása, az onnan látszik, hogy a mikor ezt a változtatást megtették, átiratban a magyar kormányt értesítették arra nézve, hogy bizonyos lényegtelen változás történt. Igaz, hogy oly hibát követett el a magyar kormány, hogy ha ugy nevezik az osztrákok, hogy lényegtelen, hát ő sem tartja lényegesnek. Egyszerűen elhallgatta, a helyett, hogy akkor a retorzió terére lépett volna. Vészi József: Böhm-Bawerk ezen nyargalt! Komjáthy Béla: A két törvénynek van még másik megegyező része is, és ez az, hogy midőn az unifikáczió kötelességét, nemcsak jogát, Ausztriának adtuk át, ugyanakkor kimondtuk azt, hogy a szelvényadó Ausztriát illeti. Ez nagyhorderejű dolog, mert ezen tényből azután egy következtetést vonhattak le, és azt mondták, hogy ha átvállalta volna az akkori osztrák államadósság egy részét Magyarország, akkor az unifikáczióból és a szelvényadó jövedelméből bizonyos részt magának reklamált volna. De nem reklamálta, tehát tényleg ugyanazon felfogásból indult ki, a melyből az osztrákok kiindultak. Az a baj, hogy beleegyeztünk a szelvényadónak Ausztria jövedelmeibe való beszámításába, azonban, azt hiszem, mindnyájunknak ki kell jelentenünk, hogy azt a felfogást mereven visszautasítjuk, hogy joga volna Ausztriának a szelvényadót akép rendezni, hogy ezáltal azután tetszése szerint csökkentse a maga és emelje a magyar tőketartozását. Én nem vonom kétségbe, nem is lehet kétségbe vonni Ausztriának azt a jogát, hogy a szelvényadójával csinálja azt, a mi neki tetszik, azonban annak konzekvencziája ránk csak annyiban tartozik, a mennyiben az 1867-ben a megalkuvás idejéből való százalék kiszámításának keretén belül érvényesiti ezen jogát. Mert ha visszanézünk az akkori leszámolásra, nekünk tetszett az, hogy bizonyos mértékig kevesebbet kaptunk évi teherkép ennek a beszámításával és épen azért, mert ez megtörtént, nagy óvatosságra kell figyelmeztetnünk a magyar kormányt, hogy 29