Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-469

180 Í69. országos ülés Í90í Julius 21-én, csütörtökön. férfiát isteni sugallat szállta meg és elhatározta, hogy a nemzetet kivezeti a sötétből és a szenvedésekből, és akkor ez a férfiú kitépte a saját szivét és felemelte magasra, és akkor ez a sziv elkezdett világitani és a nép, mely soha világosságot nem látott, mintegy hipnotizálva, megittasulva, elindult e férfiú után és a férfi ment előre és keresztültörtek a bokrokon, a kígyókon, úttalan erdőn és végre elérkeztek oda, hol a távolból már látszott a világosság, mely az erdő szélén a sötétség és a szenvedések végét jelezte, és akkor a nép megittasulva ettől a soha nem élvezett látványtól előre rohant, elgázolta ezt az embert és annak holttestén keresztül kijutott a szabadságba, a világosságba. Ez a prófétáknak, ez a megváltóknak hivatása, mindig kell ilyen férfiaknak lenni, a kik önmagukat is feláldozva, a nemzetet kivezetik, (Igaz! TJgy van! a szeísöbaloldalon.) Ezt, t. miniszterelnök ur, ön talán a mérgezett illúziók részegségének nevezi, de mi viszont azt mondjuk, hogy ezek nélkül a férfiak nélkül, a kik az eszmét hirdetik, a nélkül, hogy a maguk hasznát keresnék, egy nemzet lehet szolga nemzet, lehet ágyutöltelék, de nem lehet szabad nemzet és ebből a czivilizácziónak, az emberiségnek semmi haszna nincsen, hanem ez egy hitvány és megvetendő koloncz. (Igás! TJgy van! a szeísöbaloldalon.) Ajánlom határozati javaslatomat elfogadásra. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps ä balés a szélsőbal oldalon. A szónokot számosan üdvözlik.) Elnök: Következik gróf Apponyi Albert! Gr. Apponyi Albert: T. képviselőház! (Halljuk! Halijuk!) Az igen t. előadó ur most elhangzott beszédére, illetőleg annak némely pontjára meg fogja találni a választ fejtegetéseimnek kapcsán, azoknak logikai összefüggésébe beillesztve. Most bevezetőíeg csak egy igen csekély félreértést kell helyreigazitanom, a mennyiben a t. előadó ur alkalmasint a nyomtatásban megjelent országgyűlési tudósítások nyomán nekem azt tulajdonította, hogy én az 1867: XII. t.-czikket hamisan idéztem volna, »udvartartásait« mondván »ud?artartása« helyett. Ez tisztán sajtóhiba, a mely becsúszott abba a tudósításba. Én a törvényt felolvastam és talán senki sem tulajdonítja nekem sem azt, hogy én azt a törvényt, melyet annyit forgattam életemben, nem ismerném, sem azt, hogy azt a vita kedvéért hamisan idézni akartam volna. Ez tehát csak sajtóhiba, a melyből kár volt a t. előadó urnak következtetést vonni. Egyébként magára a dolognak lényegére áttérve, bátor vagyok a t. házat egész röviden arra emlékeztetni, hogy én a vitát bevezető beszédemben a tárgyat tisztán elvi szempontból akarván előadni, felállítottam azt az alaptételt, a melyből a javaslatnak megbirálásánál kiindulok és a melyből kiindulni az én felfogásom szerint egyedül helyes. Az az alaptétel pedig röviden az volt: mi az udvartartási költségeknek természete? Mi az udvartartásnak természete? Az udvartartás egyszerűen az államfőt környező fénynek eszköze, a mely fény monarchikus államokban, a hol az államfő állását nagyobb ragyogás veszi körül a monarchikus államforma természete szerint, fokozott igényekkel lep fel. És a fény, a mely az államfőt, a monarchiát, nálunk a királyt környezi, kifejezésre juttatja magát az államfenséget. Ez annak rendeltetése, ez annak igazolása, ez annak czélja. Más államfenséget, mint a magyar államfenséget, más államfői méltóságot, más államfői fényt, mint a magyar állam fejének, mint a magyar királynak fényét, ez az udvartás nem lehet hivatva kidomborítani, emelni, kifejezésre juttatni. Ha nem juttatja kifejezésre a magyar királyi méltóságot, ha nem juttatja kifejezésre ez által a magyar államnak nimbuszát: akkor ez az intézmény nem felel meg annak a czélnak, a melyre minden udvartartás rendelve van. (Igaz! TJgy van! balfelöl.) Ha pedig épenséggel a magyar királyi méltóságnak önállóságát és annak ragyogását nemcsak, hogy kifejezésre nem juttatja, hanem elrejti egy más korona, vagy pedig egy képzelt, sokak által állított, a magyar közjog által soha el nem ismert, a magyar nemzet által soha el nem ismerendő közös uralkodói minőségnek nimbusza mögé: akkor az az intézmény nemcsak nem felel meg czéljának, hanem az az intézmény egyenesen ellenkezik, homlokegyenest ellenkezik czéljával. (Igaz! TJgy van! a bal- és a szeísöbaloldalon,) Ez volt, t. ház, az én argumentáczióm, és vártam a vita folyamán ennek czáfolatát. Vártam volna annak bebizonyítását, hogy vagy az nem igaz, a mit az udvartartás czéljairól és rendeltetéséről egyáltalán mondottam, vagy az nem igaz, a mit állítok, hogy az udvartartás jelenlegi berendezése nem hozza kifejezésre a magyar királyi koronának önállóságát, külön közjogi individualitását, ragyogását. Mert ha ez a két tétel igaz, ha ez a két tétel czáfolatlanul marad, akkor czáfolatlanul marad a konklúzió is, az t. i., hogy az udvartartás jelenlegi állapota mindenesetre helytelen; és a miből önként folyik Dániel Ernő t. barátom csodálkozása daczára, hogy ezt a helytelen állapotot a képviselőház az arravaló költségek emelése által nem szankczionálhatja. (Helyeslés a bal- és a szélsobaloldalon.) Inkább azt vártam volna, hogy Dániel Ernő t. barátom azon csodálkozik, hogy ezen premisszák után én nem megyek még tovább és nem mondtam azt, hogy ezek folytán én nemcsak a felemelt költségeket nem szavazom meg, hanem egyáltalán nem szavazom meg az eddigi költségeket sem az udvartartásra. De ép a fenforgó ügynek természete folytán én a vita jelen stádiumában tartózkodni akartam az extrém lépésektől, s azt javasoltam a háznak, a mi szerintem minimuma annak, a mit a képviselőház-