Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-469

469. országos ülés 1904 Julius 21-én, csütörtökön. 179 Záróbeszédemnek tulajdonképen az volna a czélja, hogy az elmondott ellenérveket megczäfoljam. Én elmondtam a magam mondani valóját és nálamnál hivatottabb elmék is elmondották már, nem mondhatom, a ezáfolatokat az ellenérvekre, hiszen ellenérv jóformán semmi sem hangzott el. Az előadó ur is, a t. miniszterelnök ur is, egyik kisebb, másik nagyobb szónoki készültséggel és eloquencziával elmondotta a magáét, a mit czáfolni felesleges, mert önmagában hordja a czáfolatát. Ellenben kirukkoltatták a szabadelvű pártnak egyik fényes elméjét, a bárói karnak és a titkos tanácsosi karnak egyik kiváló büszkeségét, báró Dániel Ernó't, hogy ezt a kétségbeesett ügyet megvédelmezze, (Derültség bal/elöl,) Szeretném tudni, hogy mikor az urak odafent a titkos tanácsosi esküt leteszik, miféle pápaszemet kapnak egyúttal ehhez az eskühöz ajándékul, a melyet azután kötelesek feltenni mindannyiszor, valahányszor a nemzet jogairól van szó. Mert mikor mi azt hirdetjük, hogy a nemzet szegény és az improduktiv kiadásokat nem birja meg, akkor felteszik a pápaszemet és azt mondják, hogy a nemzet nem szegény; a mikor mi azt hirdetjük, hogy nincs magyar udvartartás, akkor azok az urak ismét felteszik a titkos tanácsosi pápaszemet és azt mondják, hogy igenis van magyar udvartartás. Báró Dániel Ernő ur a többek között a nemzeti sovinizmusról is értekezett. Azt mondotta a többek között, hogy az nem más, mint a nemzeti túltengésbó'l származó elfajulás; hogy önök — már mint mi — könnyen tehetik azt, hogy egyes nagyhangzásu jelszavakat, úgynevezett nemzeti kívánságokat dobnak a közéletbe. Erre megjegyzésem a következő. Báró Dániel Ernő ur bizonyára ismerni fog bizonyos Kossuth Lajos nevezetű embert, a ki szintén miniszter volt, bár sem báró, sem titkos tanácsos nem volt és nevéről nem egy Adria-hajót, hanem egy korszakot neveztek el. (Élénk derültség a balés a szélsöbaloldalon) Ez a Kossuth Lajos is elkövette azt a könnyelműséget, hogy jelszavakat dobott a nemzet kebelébe. Ezeket a jelszavakat a nemzet azonban megértette és ez a megértés a nemzetnek egy olyan korszakát jelenti, a mely ennek a nemzetnek erkölcsi tőkéjéül fog szol gálni örökkön-örökké, s a melyek nélkül a nemzet szegényebb volna. (Elénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) T. képviselőház! Az az erő, a melyet Kossuth Lajos 1848—49-ben a nemzettel kifejtetett, azt hiszem, ott állt 1867-ben Deák Ferencz mellett is, mikor a kiegyezést megkötötte és munkatársa volt. Mert a nemzet nem imponált volna odafenn, ha ezt az erőt ki nem fejtette volna; szóval: segitett megteremteni azt a korszakot, a melynek a t. urak létezésüket, báróságukat, titkos tanácsosságukat, mindent köszönhetnek. (Igaz! TJgy van! a szélsöbaloldalon.) Azért a báró ur jobban tenné, ha a helyett, hogy a nemzeti jelszavakat lenézné, illő tisztelettel hajolna meg még az előtt a legutolsó honvéd előtt is, a kinek a csontjai az isaszegí jeltelen sírokban nyugosznak. De hát a kor eltörpült, a generáczió sem olyan ma, mint volt a régi, mi is gyengébbek vagyunk, önök is kisebbek, mint a régiek; hajdanában a bárók is különbek voltak, de még a Dánielek is, a kik épen kimásztak az oroszlánbarlangbóL (Elénk derültség a bal- és a szélsöbaloldalon.) De itt aztán jön, hogy ezzel a sovinizmussal szemben mi a kötelessége a t. túloldalnak, és itt bocsánatot kérek Kammerer t. előadó űrtől, hogy a beszédet egy kissé olvasom, de nem a saját beszédemet, hanem a Dániel beszédét. (Derültség. Olvassa): »A mi'politikánk czéljai« — igy szól b. Dániel Ernő — »az, hogy a nemzeti aspirácziókat, melyeket önök a nemzeti életbe beledobnak, szorgos vizsgálat tárgyává tegyük, vájjon azoknak a praktikus életbe való átültetése nincsen-e nagyobb visszahatással a már elért eredményekre,« (Zaj balfelöl.) De nagy szerencse, hogy annak idején, 1848—49-ben nem állottak önök ott szorgos vizsgálódásukkal, mert akkor talán az következett volna be a nemzet történetében, hogy a mikor Windischgrätz herczeg megjelent a császári parancscsal, a mely röviden igy szólt: unbeclingte Unterwerfung, akkor önök meghódoltak volna neki a helyett, hogy a nemzetnek legdicsnbb szabadságharczát végigharczolták volna. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Hagyjon békét Dániel ur ezeknek a jelszavaknak, a melyeket soha nem értett meg, most sem ért és sohasem fog megérteni. (Igaz! Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Mi szerény erővel és szerény tehetséggel már csak megmaradunk ezek mellett, mint olyan emberek, a kiknek kezében a mandátum kard a nemzet jogainak kivivására, paizs a nemzet jogainak védelmére, de nem létra, hogy azon magunk a magasba kapaszkodjunk. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsöbaloldalon.) Hadd játszszuk mi azt a szerepet, a melyet az az útmutató játszik, a mely ott áll az útfélen és mutatja a fáradt és eltévedt utasnak az utat egy szebb, boldogabb és gazdagabb hazába. A vihar veri, a por lepi, eső áztatja, de nem mozdul a helyéből, hanem mutatja azt az utat, a melyen a nemzetnek haladnia kell. Lehet, hogy ezt a dolgot a t. miniszterelnök ur, a ki már valamivel erősebben fejezte ki magát, mint Dániel ur, a mérgezett illúziók részegségének fogja nevezni. Ez nagyon szép kifejezés, a reparaturáját még nem volt szerencsónk hallani, de azt hiszem, hogy fogjuk hallani. Erről eszembe jut egy hírneves orosz írónak, Maxim Gorkijnak egy története, a mely arról szól, hogy egyszer egy sötét őserdőnek nedves mélyében egy nép élt, a mely soha a világosságnak legkisebb sugarát sem látta, Nedves földön, melyben kigyók tanyáztak, áthatolhatatlan sürü lomb alatt élt, tengődött, sápadt, sovány, szegény mivoltát tengette. Es akkor e nép egyik 23*