Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.
Ülésnapok - 1901-463
10 463. országos ülés 190% j\ ulius 14-én, csütörtökön. hogy egyik oldalon recseg-ropog ez az oszlop, liogy ellenálló ereje fogy, segíteni akarunk és azt a hitvány homok réteget akarjuk eltávolítani, a mely a kijegeczesedésnek és a megerősödésnek útját állja. Ezt tenni pedig nemcsak magunk, de a király iránti szent kötelesség is. A jelen vitában ugy, mint majdnem minden hasonló tárgynál, a szónokok beszédében leginkább a közjogi momentumok emelkednek ki. És valahányszor mi a közjogi sérelmek orvoslását kivánjuk, valahányszor a magyar nemzeti állam kiépítésének egy hatalmas oszlopát akarjuk felemelni, mindannyiszor élénkbe áll az uralkodó párt és a szemrehányás hangján zúgja fiilünkbe, hogy miért foglalkozunk állandóan e kicsinységekkel, miért fecséreljük az ország idejét folytonos közjogi vitákkal, a helyett, hogy az ország gazdasági megerősödésére vetnők magunkat és ez által a nemzet vagyoni függetlenségét és megerősödését készitenők elő. Tehát mindaz, a miért e közjogi ellenzék a mára programmjához hiven küzd, kicsiség, mindaz, a mit közjogi önállóságunk kidomboritása ós felépítése érdekében teszünk, hiábavaló időfecsérlés. Nem vitatkozom a felett, hogy a kérdés igy, a hogy fel van állítva, helyes-e; azt sem vitatom, hogy a gazdasági megerősödés programmjának megvalósítása elsőrendű kérdést képez-e; hiszen e programm a mi programmunk is, hiszen annak idején pártom vezére az elérendő közjogi vívmányoknak ellenértékéül épen a szocziális kérdéseknek hathatósabb védelmét és megoldását követelte. Olvastam egy politikusnak »A király« czimü munkáját. Ebben a munkában annak igazolására, hogy a királynak mi fáj, egy történelmi mese van felemlítve. A szent inkviziczió idejében elfognak egy lovagot és az inkviziczió minden rémes eszközével, minden kínzó módjával vallomásra igyekezik őt bírni. Am a lovag hajthatatlan, a lovag erős, vallani nem akar. Ekkor előáll egy kis gyermek és jelentkezik, hogy ő vallomásra birja ezt a lovagot, holott az emberi furfang nem talált íA olyan hatalmas kinzóeszközt, hogy eddig vallomásra lehetett volna bírni vele. A kis fiu azt mondja: adjatok egy kis tűt nekem és három havi időt, és én vallomásra fogom bírni ezt az embert. Először bebörtönzik, majd odaengedik a kis fiút, három hét múlva a lovag vall, mert a fiu egy kicsinyke kis szúrást tett testének ugyanazon részén minden nap, és három hét múlva már az az erős ember megrettenve riad vissza, valahányszor a kis gyermeket és a tűt látja, melytől pedig csak oly kis sebet kaphat, a melyet egyszeri szúrásra fel sem vesz. Lehet, hogy minden sérelem, a melyet közjogi önállóságunk, melyet önérzetünk elleni merényletek, ugy látszik, szűnni nem akaró lánczolatával a nemzet testén ejtenek, egyszerű tűszurás, de ha ezek a tűszurások mindig ugyanazon a ponton ejtetnek, ha nem adnak időt arra, hogy az előbbi szúrásnak helye behegedjen, vagy ha nem engedik meg, hogy elveszszen legalább az eszmélet, a melynek elveszte megakasztja a kinnak érzetét, ha a nemzet a fájdalmak folytonosságának kinzó hatása alatt megsemmisül, megtörik, ellenálló ereje ellankad, ha nemzeti mivoltából kivetkőzik: kárpótolhat-e minket elvesztett nemzeti mivoltunkért, kárpótolhat-e minket nemzeti önállóságunkért az ennek ellenértékéül nyerhető vagyoni előny? Mi itt e földön, melyet magyarok foglaltak el, magyarok szereztek meg, melyet a magyar nemzet tartott fenn vére sürü hullásával egy egész ezredéven át, mint magyarok akarunk élni és ha élni nem lehet, mint magyarok akarunk meghalni, (Ugy van! a szélsobaloldalon.) Eletünk és létünk feltétele nemzeti önállóságunk ép ugy, mint a sivatagok királyának, az oroszlánnak a sivatag és az ebben élvezett szabadság. Tovább élhet az is, ha ketreczébe zárja a szeliditő, lehet mulatsága a közönségnek, élelmét pontosabban, talán bővebb adagokban megkapja, mintha magának kellene rá vadásznia, de ketreczbe zárva többé nem a félelmetes oroszlán, nem a sivatagok királya, hanem szeliditő gazdájának kenyérkereső szolgája, a bámulatára összegyűjtött közönségnek olcsó mulatsága. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbahldalon.) Történelmünk arra tanit, hogy a nemzeti ellentállásnak szüksége nem szűnt meg. A folytonos védekezés az, a mi osztályrészünk volt a múltban, az a mi feladatunk a jövőben. Mert addig, mig az az évszázados hagyomány, az összbirodalmi eszme teljesen ki nem vész, a mig akad egyetlenegy ember, a ki a Habsburg-háznak nagyságát és a birodalomnak hatalmát a viribus unitistől és az abban rejlő egységi szellem megvalósításától várja, (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) és nem hatja át annak az igazságnak tudata, hogy a trónnak leghatalmasabb támasza az önálló, független és semmi más népnek alá nem vetett Magyarország, hogy Ausztria és Magyarország hatalma csak addig áll biztos alapokon, csak addig bírja erejét önmagában, a mig Magyarország kétségbevonhatatlan erejére és hatalmára támaszkodhatik: addig a mi kezünkből a fegyvernek nem szabad kiesnie, de ennek a fegyvernek mindig aczélozottnak, mindig kifentnek és állami életünk megvédésére r mindig késznek és elég erősnek kell lennie. És merné-e valaki azt állítani, hogy a veszély megszűnt ? Én nem a királyról szólok, kinek felkent személye, felkent személyének kiváló tulajdonságai, letett esküje és adott szava talán megnyugvással tölthetnek el, de környezetéről, melynek befolyása alól magát ki nem vonhatja, mely őt körülveszi, árnyék gyanánt kisóri, a mely a nemzet és a közötte áthidalhatatlan ür gyanánt áll, melynek befolyását nem ellensúlyozhatja és meg nem töri a nem létező magyar udvartartás. És ha mindez csak a múlt századok keserűségének egy visszamaradt fulánkja, ha ez a