Képviselőházi napló, 1901. XXVII. kötet • 1904. julius 14–julius 27.

Ülésnapok - 1901-463

6 kG'á. országos ülés 1904- Julius 14-én, csütörtökön. különös fontossággal; de ott, a hol a legközvetlenebb gazdasági érdekeink érintetnek, mint például Romániában, a hol százezernél több magyar lakik és képviseli a magyar ipart és kereskedelmet, ott ezeknek az érdekeknek az elhanyagolása valóban szomorú eredményekre vezet. A mi a belpolitikát illeti, nem akarok most a nemzetiségi kérdéssel foglalkozni, a melynél ismét látni ezt az irányzatot, nem akarok arra rámutatni, hogy ez a félénk közoktatási törvényjavaslat mennyire magán viseli annak bélyegét, hogy bizonyos határon túl terjeszkedni még a bel igazgatásban sem szabad, hanem egyszerűen utalok egy köztudomású tényre, a melyet talán nem lesz érdektelen feleleveníteni, (Halljuk! Halljuk! a szélsöbalóldalon.) Ismeretes, hogy Horánszky Nándor legelső törvényjavaslata, a mely bizonyos kereskedelmi előnyöket biztoBitott volna Fiúménak, ellenben Triesztnek hátrányára szolgált volna, ő Felsége által visszautasittatott, inert az osztrák tanácsadók ugy véleményezték, hogy ez a törvényjavaslat az osztrák közgazdasági érdekeknek ártani fog, tehát visszautasítandó. Láthatja ebből a t. képviselőház, hogy még belügyeinkben is elsősorban mindig az a szempont tétetik vizsgálat tárgyává, hogy a velünk homlokegyenest ellenkező közgazdasági érdekkel biró Ausztriának megfelel e ez a törvényjavaslat vagy nem, és a mennyiben nem felel meg, akkor merev visszautasításra talál. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Ilyen helyzetben a mi kormányférfiaink nem a néptől eredettnek véleményezik hatalmukat, nem a parlamentarizmus igaz elvei szerint emelkednek a kormányzói hatalomra, hanem a Felség kegyelmét, a Felség kegyét keresik és a Felség előszobájának homályából kerülnek elő. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Minden olyan tényt, minden olyan törekvést, a mely a nemzetnél előtör és a mely esetleg a korona véleményével nem találkozik, mint rettentő merényletet festenek a nemzet elé, a mely hivatva van életveszélybe sodorni a nemzetet. Hiszen emlékezhetünk gróf Tisza István nagyváradi beszédére, a melyben ő golyóval és akasztófával fenyegette meg a nemzetet, golyóval és akasztófáviil rettentette meg a szabdelvű pártot annyira, hogy ez a szabadelvű párt daczolva az ország szabadelvű pártjainak felfogásával, egyszerűen csatlakozott gróf Tisza István jogfeladó javaslatához, egyszerűen feladta ez a sznbadelvű párt a nemzeti jogokat. És ez, t. ház, fájdalom, nem ismeretlen jelenség nemzetünk történetében, I. Leopold a Habsburgház fiági örökösödésének törvénybe czikkelyezését akarta elérni és e czélból Pozsonyba érkezett két fiával. Az eperjesi vérfürdő és a nemzet nagyjainak üldözése még sokkal élénkebb emlékezetében ólt a hazafiaknak, semhogy valami nagy lelkesedéssel, valami nagy örömmel fogadták volna I. Leopoldot. De neki szüksége volt arra, hogy nem erőszakolva, hanem önként, ha a nemzet megalázása árán is, czikkelyeztessék be ez a fiági örökösödösi javaslat és e czélból megbízást adott az akkori képviselőházi alelnöknek, Orbán Istvánnak arra, hogy — ha kell — rábeszéléssel, fenyegetéssel, terrorizálással, szóval minden módon bírja rá a rendeket arra, hogy önként engedelmeskedjenek a király kívánságának. És akkor Orbán István a renitenskedő többségnek és nevezetesen a szatmármegyei követeknek azt mondotta: Ne sokat beszéljenek kegyelmetek, mert ez a király akarata és én ismerem az udvari akaratot; rettentő veszélynek teszik ki az országot, ha ennek a kívánságnak ellentállanak. Vérpadot fognak felállítani; szavazzák meg hát ezt a javaslatot, mert különben végveszélybe döntik ezt az országot. És az akkori többség kimondotta a fiági örökösödés törvénybe czikkelyezését. Ismerjük, t. ház, az úgynevezett pragmatika szankczió históriáját. Tudjuk Csáky hibornoknak és Szluha Ferencznek akkori szereplését; tudjuk azt, hogy mennyi rábeszélésnek és minő eszközök igénybevételének volt eredménye a tévesen úgynevezett pragmatika szankczió. Merem állítani, hogy a 67-iki kiegyezés is egy ilyen kompromisszum eredménye. Fájdalom, ez a 67-íki kiegyezés kétszínű játékot űz a nemzettel, mert míg egyrészről a nemzettel azt igyekszik elhitetni, hogy önállósága, függetlensége meg van óva, addig másfelől teljesen fentartja a birodalmi egység gondolatát. T. ház! Ne mindig csak magyar szemponthói vizsgáljuk mi ezt a kiegyezést; hiszen itthon mi nagyokat kiabálhatunk és állithatjuk, hogy függetlenek és urak vagyunk. Azonban, fájdalom, a külvonatkozásokban, a külügyek terén, a hol pedig önálló szuverenitásunknak jelentkeznie kellene, ezt nem akarják elhinni, (Ugy van! a baloldalon.) Sem a külföldön, sem Ausztriában, a mi rettentő nagy függetlenségünkről és uraskodásunkról nem akarnak tudni, a mint ezt az ujabbkori osztrák jogi irodalom is bizonyítja. Ha nézzük ezt az irodalmat, láthatjuk, hogy az összes jogtanárok azon nézetüknek adnak kifejezést, hogy a birodalmi egység meg van óva. Támaszkodnak e hitükben nemcsak a magyar törvényekből vett következtetésekre, hanem azokra a hibás jogi kifejezésekre is, a melyek a magyar nemzet minden tiltakozása daczára is az osztrák törvényekben benne foglaltatnak. Ott benne van a »Reichshälfte«, a »Reichs-Kriegsminister« stb. kifejezés, benne van a birodalom egységének minden vonatkozása, gondolata és joggal hihetik, magyarázhatják, következtethetik az osztrák birok, az osztrák tudományos vjlág és a kezeik alól kikerült ujabb generáczió, hogy a birodalmi egység gondolata csakugyan megvan. Az 1867-iki kiegyezésnek előzményei világítják meg voltaképen annak igazi jelentőségét. Igen érdekes dolog foglaltatik e szempontból