Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-448

08 Hü. országos ülés l\)Ob június 25-én, szombaton. Az akkoron a kormánypárton levő valamennyi felvidéki képviselő ama határozott kijelentése daczára, hogy erre nincs szükség, az akkori balközépnek, igen természetesen magának a törvénynek üdvös hatására nézve a legnagyobb jóhiszeműséggel folytatott sürgetésére, a mi döntő támogatást nyert b. Eötvös József ne­mes és fenkölt gondolkodásában, de eszményi felfogásában. így létesült ez a törvény, mely­ről az 1902. évi költségvetés tárgyalása alkal­mával a volt t. kultuszminiszter ur a követ­kezőkép nyilatkozott (olvassa): »Annak a törvénynek nemcsak szavai van­nak, hanem szelleme is van és ez mindjárt a bevezetésben jut kifejezésre, a mikor azt mondja, hogy az államnak összes honpolgárai az alkot­mány alapelve szerint politikai tekintetben egy nemzetet képeznek: az osztatlan egységes magyar nemzetet. Ezt az elvet tekintem mint­egy deyizül, a melynek szövétneke mellett kell a törvény minden egyes szakaszát magyarázni és ott, a hol az osztatlan egységes magyar nemzet veszélyeztetve van, a törvény szavát sem tudom végrehajtani, mert különben a törvény ellentétbe jönne magának a törvénynek szelle­mével* (Általános élénk helyeslés.) És Hódossy Imre igen t. képviselőtársam ugyancsak, midőn az egyes szakaszok magya­rázatába bocsátkozik, segitségül hivja a beve­zetésben lévő szellemet. Hát ezt a magya­rázatot elfogadom, t. képviselőház. De a gyakorlati életben egészen mást lá­tunk, mert a pánszláv agitátor, midőn a nép elé áll és a nemzetiségi törvény szakaszainak rideg betűjét magyarázza, távol áll attól, hogy a bevezetésben rejlő szellemet segitségül hivja, hogy egyáltalában ezt a szellemet, ezt a be­vezetést említse, hanem segitségül hivja a maga állam- és nemzet-egység rontó és bontó átkos szellemét, és ennek a segedelmére! igenis be­igazolja, hogy a magyar a tót nemzetiség el­nyomására, tör és azokban, a kik jó- és balsors­ban egy évezreden át velünk testvéri viszony­ban éltek, azt az érzést kelti, hogy nekik tö­mörülniök kell és védekező helyzetbe kell he­lyezkedniük és kiviszi a törvény tiszteletlenségé­nek hirét a külföldre. Pedig hát, t. képviselőház, valamely állam belső konszolidáltságának, ere­jének, hatalmának és kifelé való súlya megbirá­lásának fokmérőjét elsősorban az állam polgárai­nak a hazai törvény iránti tisztelete képezi, és igy annak a hitnek a keltése, mintha itt a törvények nem respektáltatnának, magának az állam tekintélyének csorbitását jelenti. Es ha Magyarország közönsége mindezen állapotok és eredmények kutforrását a nemzetiségi törvény nem épen szerencsésnek mondható konczepczió­jában találja: akkor azon csodálkoznunk nem lehet, hogy Pozsony vármegye felhívására a tör­vényhatóságok és ellenünk a közönség szine­java a nemzetiségi törvény revíziója mellett állást foglaltak. (Helyeslés.) De hát, t. képviselőház, kérdem: vájjon okvetlenül szükséges-e, hogy ezen ultima ráczió­hoz nyúljunk? Rákosi Viktor: Igaza van Pozsony vár­megyének ! Vietoris Miklós: Vájjon, t. képviselőház, az állami kormányzat bölcseségének megfelelő volna-e, hogy a hazafiatlan agitácziónak módot nyújtsunk a hazafias, nem magyar anyanyelvű közönség körében a bizalmatlanság érzelmének bevitelére. Az államkormányzat bölcseségének nem megfelelőbb-e az: más törvények létesítése és a meglevők módosítása által odahatni, hogy magának a nemzetiségi törvénynek szakaszaiba más, mint a bevezetésben rejlő szellem bevihető legyen . . . Ugron Gábor: Ausztriával szemben is! Vietoris Miklós: ... és ekként a haza­fiatlan agitáczió és a hazafias, de nem magyar anyanyelvű közönség közé mintegy ék üttetvén, maga a nemzetiségi törvény azon magasztos fel­adat teljesítésére, a melynek czéljából nemes alkotói létesítették, alkalmasabbá tétessék. T. ház! Én erre az álláspontra helyezke­dem és ugy vélem, hogy teljesen egy irányban haladok Hódossy Imre t. képviselőtársammal, a ki általam ugyancsak emiitett emlékezetes beszédét a következőképen fejezte be (olvassa).' »A pánszláv agitátorok már régen kivetették rájuk háló­jukat, de Kollártól kezdve a legújabb időkig még nem sok sikerrel.« T. i.: a tót anyanyelvű közönségről van szó. Kollár tudvalevőleg a pán­szlávizmus életrekeltője volt. »Az ujabb időben, igaz, 1890 óta ugy veszem észre, hogy nagyobb sikerrel kezd működni, de a kormány feladata ugy intézkedni, hogy az iskolai oktatás kellő alkalmazása és jó és helyes adminisztráczió ut­ján ezt az elemet teljesen és véglegesen, örök időkre idecsatolja az államhoz; ne engedje ott azokat az agitátorokat szabadjára; kisérje éber figyelemmel azoknak működését. Ha ez meg fog történni, nagy eredményeket fogunk elérni, de ez most már csakugyan az utolsó óra, hogy ezt megtegyük.« Ezzel, t. ház, felszólalásom azon részéhez jutottam el, a melyben, miként azt már előre jelezni szerencsés voltam, utalni fogok azon eszközökre, a melyek az agitáczió megszünte­tésére nézetem szériát alkalmasak, de a melyek­nek sürgős igénybevételét okvetlenül szükséges­nek tartom a Eelvidéken napról-napra tartha­tatlanabbá váló helyzet szanálására. (Halljuk! Halljuk ! jobbfelöl.) Az agitátorok legfőbb tényezője a sajtó, de nem vetik meg az élőszóval folytatott izgatást sem; dalos- és olvasókörök, mindenféle néven nevezendő társadalmi egyesületek, színielőadá­sok, az iskola, — ideértve a papnevelést és a tanítóképzést is — ujabban a pénzintézetek és legújabban a szövetkezetek és ipari vállalatok utján is izgatnak. (Halljuk!) Hogy a mind­ezekből eredő káros hatások ellensúlyozása szem-

Next

/
Thumbnails
Contents