Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-448

54 H8. országos ülés 190b június 25-én, szombaton. nincs más szavam, mint az, hogy kérjem a képviselőházat, hogy álljon meg ezen az utón, ne tovább, és ne fogadja el a költségvetést a részletes tárgyalás alapjául. (Élénk helyeslés a szélsőbaloldalon.) Szőts Pál jegyző: Vietoris Miklós! Vietoris Miklós: T. képviselőház! (Halljuk ! Halljuk!) Oly kérdéssel kívánok a t. ház becses engedelmével, de meggyőződésem szerint szükségszer űleg behatóan foglalkozni, mely 87 óta, vagyis azon időn belül, hogy ezen háznak tagja lenni szerencsés vagyok, a maga részleteiben többizben felmerült, az 1902. évi költségvetés tárgyalása alkalmával Hódossy Imre igen t. képviselőtársam által, ugy történelmi fejlődését illetőleg, mint még inkább jogászi szempontból a t. képviselőtársamtól megszokott alapossággal megvilágittatott; de ugy, miként az a felvidéki magyarság és tót anyanyelvű közönség ma még hazafias és gondolkodó részének a lelkében óhajképen él még, alaposan tárgyalva nem lett. És ha mint felvidéki képviselő magamat nemcsak hivatva, de sőt kötelezve is érzem, a t. házat az úgynevezett — és ezen szóra kiváló súlyt helyezek, minek magyarázatát a továbbiakban meg fogom adni — tót nemzetiségi kérdés tekintetében meg tüzetesebben tájékoztatni, ez indokolását abban találja, hogy a pánszláv agitácziót évek óta úgyszólván napról-napra figyelemmel kisérem és hatásaiban mintegy tanulmányom tárgyává tettem, ha pedig ezen agitáczióban nagy veszedelmet látok, e tekintetbeni nézetemmel elsősorban ugyan egyéni tapasztalataimra, de azonkívül ezen ügyben a házban történt felszólalásokra, a törvényhatóságoknak a nemzetiségi törvéDy revíziója érdekében a ház asztalára annak idején letett számos felterjesztéseire, a felvidéki közművelődési egyesület és az országos magyar szövetség alapításának indokaira és gróf Apponyi Albert mélyen t. képviselőtársam ama akcziójára is támaszkodom, mely a Felvidékre kihatólag Eberhardon kelt közismeretű szózatával kezdeményeztetett, Nagyszombaton elmondott beszédében pedig folytatást nyert azért, hogy uj ellentállási erő öntessék a felvidéki magyarság és tót anyanyelvű közönség ma még félre nem vezetett részének csüggedő lelkébe. De bármily kiváló és nagy fontosságot is tulajdonitok gr. Apponyi Albert mélyen tisztelt képviselőtársam kezdeményezésének, melybe egyéniségének súlyát és ragyogó ékesszólásának varázsát bevitte, de a nagyszombati beszéd ama passzusával, mely szerint a jókkal a rosszak is felszabadultak, egyetérteni azért sem tudok, mert a rosszak, kik alatt ezen adott esetben csakis a magyar állam integritása ellen törő agitátorok lehettek érthetők, szabadok voltak ennekelőtte is, mert ha nem ugy lett volna, a Felvidék a disszoluczió mai elszomoritó képét nem mutathatná. Azon hitből óhajtok kiindulni, miszerint mindnyájan a rosszat a politikában lehetőleg mellőzni óhajtjuk és mert minden igaz és hazafias ember politikájának végczélját és pedig bármely párton foglaljon helyet, csakis a magyar nemzeti állam hatalmi állásának fejlesztése és az oszthatlan magyar nemzet egységének szorosabbra fűzése képezheti, a pánszláv agitáczió pedig épen ennek az ellenkezőjére, vagyis a nemzeti egység meglazitására és ekként a magyar nemzeti egység dekomponálására és végromlására irányul: ezt az agitácziót, a legdrákóibb eszközöktől sem riadva vissza, megakadályozni már önfentartási szempontoknál fogva is, kötelességünket képezvén, felszólalásom folyamán azon eszközökre is rá fogok utalni, melyek nézetem szerint ezen czél elérésére alkalmasak; elsősorban pedig annak a beigazolására vállalkozom, miszerint tót nemzetiségi kérdés sohasem volt, sőt minden eddig elkövetett tévedésünk daczára még ma sincs még oly mértékben kidomborítva, miszerint alkalmas, de azután komolyan alkalmazott eszközök alkalmazásával ezt a veszedelmet, mely ugy a magyarságot, valamint a tótságot egyaránt fenyegeti, mert hiszen az ezeréves érdekközösségnél fogva ezen kérdésben józanul másként distingválni nem is lehet — magunktól el ne háríthatnánk. (Helyeslés a jobboldalon.) Igen természetes azonban, hogy ezen tétel beigazolására egyéni tapasztalataim elegendők nem lehetnek és már a kérdés történelmi fejlődésénél fogva elsősorban magára a történelemre és ezen kérdéssel foglalkozott jelesebb Íróink némelyikére, mint kutforrásokra kénytelen leszek hivatkozni, és ha ily módon olyanok elmondásába is bocsátkoznám, melyek a t. képviselő urak előtt, egyébként Hódossy Imre t. képviselőtársam már emiitett beszédéből kifolyólag is többé-kevésbbé ismeretesek volnának, ezért ugyan nagykegyű elnézésüket kérem, de mellőzhetőnek ezt azért nem tartom, mert ha egy szerintem nagyfontosságú kérdést lehetőleg alaposan egy beszéd keretében tárgyalni akarunk, nem elegendő a fenyegető veszedelemre egyszerűen ráutalni, hanem annak eredetére, keletkezésére, annak fejlődésére és indokaira is ráutalni kell, hogy viszont a t. képviselőház képesítve legyen bírálatot mondani a tekintetben, vájjon a veszedelem elhárítására általam ajánlott eszközök alkalmasak és czélravezetők, vájjon indokoltak, sőt jogosultak ama támadásokkal szemben, melyeknek állami és nemzeti egységünk á pánszláv agitáczió által ki van téve. (Halljuk! Halljuk!) T. képviselőház! Midőn a magyarok ezt az országot elfoglalták, ugy látszik, sokkal szelídebben bántak a legyőzöttekkel, mint a mai más czivilizált nemzetek ősei; hiszen már politikájuk is arra utalta, miszerint e legyőzöttekben nem bilincsekbe vert rabokat, hanem hű szövetséges társakat találjanak. Tény, hogy sem a történelem, sem a legyőzöttek hagyománya az itt talált