Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-461

461. országos ülés 1904 Julius 12-én, kedden. 387 a miniszterelnök urnak nemzeti feladatok iránt egyáltalában nincsen érzéke. (Igaz! TJgy van! bal felöl.) Az ő politikájának egyetlen nagy gondolata van, az az alapja, az a tengelye: a dinasztia. Nem abban az alkotmányos nemzeti értelemben vére tengelye a dinasztia az ő politikájának, hogy az állami szuverenitásnak csúcspontja az a korona, a mely a nemzet vállain emelkedett nagygyá, hanem ellenkező értelemben, aulikus felfogásban, hogy minden jog annak a koronának fényköréből sugárzik le a nemzetre és egy nemzetnek nincs más életczélja, mint a dinasztiájának a biztonsága. Pedig a nemzeteknek természetes életjoga erősebb minden egyéni életjognál és nem a nemzetek vannak az ő királyaikért, hanem a királyok élnek az ő nemzeteikért. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) A népeket többé nem a hűbérviszonynak jobbágykötelékei csatolják a trónusokhoz, hanem a nemzeti öntudatnak a közössége. A nemzet minden tagjának át kell látni, szivében át kell éreznie azt, hogy a faji önérzet leghatalmasabb képviselője, élő szimbóluma a korona. Ez a korona a szív az államélet organizmusában, a mely összegyűjti a testnek minden véráramlatát és ezt önmagában asszimilálja, egyesíti és azzal a testnek minden részét állandóan táplálja. Kétségtelen, hogy az ilyen sziv a test legnemesebb szerve, az élet központja, de csak özerve és nem életczélja magának a testnek. Ez a különbség választja el a nemzeti gondolkodást az aulikus politika gondolkodásától. A miniszter urnak eszejáiását nagyon helyesen fejezte ki itt tegnap Rátkay képviselőtársam Madách idézetével. Nem reflektálok rá hosszasan, csak egy gondolatot veszek ki belőle. A miniszterelnök ur eszejárása, hogy: milliók egyért, az én észjárásom Vörösmarty költeményében van megirva, hogy: a legelső magyar ember a király. Ez a viszony a természetes, a mely kölcsönös szeretetet, kölcsönös egyetértést szülhet nemzet és korona között. A miniszterelnök álláspontja ellenben még most is és mindig ugyanaz, a mi évszázadok folyamán keresztül volt azoké a magyar államférfiaké, a kik szolgálatukat felajánlották kizárólagos dinasztikus érdekeknek a szolgálatára, még pedig sokszor nemzetünk ellen. Ezekről mondotta Széchenyi egykor, hogy: »a mi ügyünknek, szomorú, mindig magyar férfiakból kerültek ki az árulói.« Természetes dolog, mert a kiknél a hatalom a fő czél, az egyetlen gondolat, azok mindig a hatalom forrásához is fordulnak és folyamodnak. Az ilyen gondolkodású emberek rendesen összehasonlítanak és okoskodni kezdenek: korona, az az uralkodó erős és gazdag, a nemzet elhagyott, az szegény, gyenge; rangnak kitüntetésnek, hatalomnak osztogatója az a korona, a nemzeti ügynek csak üldözöttjei, csak koldusai, csak vértanúi vannak. Ezért az a gyenge jellem mindig siet az eró'sebbnek szolgálatába és hogy a hatalomban vele osztozkodhassak, nemzetének lesz elnyomójává. (TJgy van! balfelől.) Erre mondotta Grünvald Béla barátom: bátran tehetik, mert ez a nemzet nem elég erős arra, hogy őket büntesse és nem elég önérzetes arra, hogy őket megvesse ! (TJgy van ! TJgy van ! a szélsőbaloldalon.) Én felteszem a miniszterelnök úrról, hogy neki igaz meggyőződése az, hogy ez a nemzet nagygyá csak a dinasztia szolgálatában lehet. Ezért hirdeti ő folyton a lemondásnak, az alkalmazkodásnak politikáját, ezért kicsinyli a nemzeti felbuzdulásnak minden jelenségét, ezért erős a keze, valahányszor nemzeti érzéseket kell letiporni, kiirtani, nemzeti jogokat kell letördelni, és ezért gyenge a keze, valahányszor e nemzeti jogokat védelmezni kell. De az ő jó szándéka, ismétlem, még ha tiszta meggyőződése is, erre az országra nézve feltétlenül veszedelmes, mert abban van az ő legnagyobb tévedése, hogy a nemzet engedékenysége viszont ott fenn hasonló engedékenységre és jóindulatra fog majd vezetni. (Úgy van! a szélsőbaloldalon.) Nem ismeri őa dinasztiák lélektanát, hogy ha azt hiszi, hogy a folytonos lemondásnak, a mely egy nemzet részéről megindul, végre is majd lesz egy határvonala. L'appetit vient en mangeant, az étvágy mindig az evés közben jön meg és a történelem bizonyítja azt, hogy minő évszázados, véres harezokba került, mig a népek alkotmányos életük szentélyének egy-egy alapkövét a királyi prerogativák szertárából a maguk részére kizsákmányolhatták- (TJgy van! a szélsöbaloldahn.) Ott van Angliának, ott van Erancziaországnak nyilt és világos története, a hol látjuk, hogy az alkotmányos eszme és az önkényuralom mindig olyan arányban foglaltak egymással szemben tért, a minő mértékben az a nemzeti vagy az a dinasztikus erő egymás felett időnkint túlsúlyra jutott. Az ilyen mérkőzéseknek pedig nemcsak történelmi időpontjaik, hanem emlékoszlopaik is megvannak. Igaz, hogy akasztófák és vérpadok, de ezek megtanítják az emberiséget arra, hogy ezek egy-egy történelmi evolueziónak, egy-egy alkotmánytani fejlődésnek az élő paragrafusai, a melyek egyúttal tanulságul szolgálnak arra nézve, hogy valahányszor ilyen nemzeti jogok és érdekek a királyi prerogativákkal ellentétbe jöttek, a harcz következése mindig egy erőszakos eltiprás volt és vagy az az abszolút rendszer, vagy azok a szabadságért küzdő hősök egy-egy fejjel rendesen megkurtittattak. (TJgy van! TJgy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nagy tévedés tehát azt hinni, t. ház, hogy a nemzeti jogokat egy államférfi lemondások árán szerezheti meg nemzetének. A nemzeti jogok nagy tusájában és összeütközésében csak az tud gyarapítani, a ki nem a nemzet gyengeségét hirdeti, hanem a ki az erőnek önérzetét, a hitet tudja beleszuggerálni a nemzet lelkébe; (Igaz! TJgy van! a néppárton, a Jcözépen és a szélsöbaloldahn.) a ki kiáll és azt mondja mint 40*