Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-458

316 45S. országos ülés 1904- Julius 8-án, pénteken. a gyorsírói jegyzeteket átnézni. Ezen kijelentégemct oly lármában kellett megtennem, hogy a mondat végét, azt hiszem, a gyorsíró urak nem hallhatták kellőleg és ennélfogva kellőképen nem is adhatták azt vissza.É n nagyon határozottan emlékszem rá és állíthatom, hogy a mondat befejező lésze nem az volt, a mi a gyorsírói jegyzetekben van, hogy »olyan nagyhatalomnak része, a milyenben vagyunk«, hanem az, hogy »olyan nagyhatalomnak, a mely az európai politikai konsteilácziókban mint teljesen elsőrangú tényező állhatja meg a helyét minden viszonyok közt«. Ezt a gondolatot kívántam itt kifejezni és hozzátehetem még azt is, hogy többet mondottam kelleténél, a mikor azt mondtam, hogy a magyar nemzet csak ugy létezhetik. Hiszen az isteni gondviselés nem törölné el akkor sem a föld színéről a magyar nemzetet. De igenis állítom azt, hogy olyan nemzeti életet, a milyent élni kell; a mely mellett betölthessük hivatásunkat és a mely megfelel a magyar nemzet jogosult törekvéseinek, igenis csak ilyen nagyhatalmi szervezetben tölthetünk be. És hogy ez igy van, t. képviselő urak, arra nekem egy klasszikus tanúbizonyságom van. Mert nagyon könnyű a függetlenségről — abban az értelemben véve a függetlenséget, hogy semmiféle kapcsolatban ne álljunk más állammal — beszélni, de mikor arra kerül a sor, hogy ez megpróbáltassák, akkor épen azok a nagy magyar hazafiak, a kiket a hazafiúi elkeseredés a dinasztiától és az Ausztriával való kapcsolattól elszakadásra vitt, kénytelenek voltak a danái konfederáczíó eszméjében keresni megoldási módot arra, hogy a magyar állam itt ne olyan exisztencziát folytasson, a minőt Erdély folytatott valaha, hogy a felette gyámkodni akaró nagyhatalmak kezében egyszerű játéklabda legyen. Az szomorú igazság, hogy a mohácsi vész óta Magyarország ereje, szemben azon többi nagyhatalmak erejével, kikkel érdekkollizióba juthatunk, nem elég erős arra, hogy tartós szövetségtárs nélkül megélhessünk, érdekeinket kellő módon megvédhessük. (Igazi Ugy van! jobb felöl.) Ezt a nézetet kívántam tegnap kifejezésre juttatni, kifejezésre is juttattam volna tegnap, ha abban a képviselő urak türelmetlensége meg nem akadályozott volna. Ezek után lehető rövidséggel, de mégis kénytelen vagyok t. képviselőtársam némely állításával foglalkozni. A mi először is a pénzügyi kérdéseket illeti, t. képviselőtársam azt mondja, hogy ő a Széli-kormány idejéből ilyen nagy katonai teheremelk édesről semmit sem tudott. Ha t. barátom kellő figyelemre méltatta volna előadásomat, megtalálta volna ezen állitásom magyarázatát. Én azt állítottam — és azt hiszem, ezt be is lehet nagyon könnyen bizonyítani — hogy a 400 milliós katonai rendkívüli szükséglet tulajdonképen a döntő fontosságú momentum és az uj momentum az ágyubeszerzési szükséglet, az a 222 millió, a mennyibe a tüzérségnek uj ágyukkal való felszerelése kerül. Én ugy állítottam fel a kérdést, hogy ezen uj szükségletet csak kétfélekép lehetett fedezni: vagy ezen kooibináczió által, vagy ugy, hogy ezen 222 millió tőke vagy annak kamatja az idei és a következő költségvetésekben mint uj, effektív szükséglet-többlet álljon elő. Az ágyubeszerzésben rejlik tehát az egész kérdésnek kiindulási pontja és kulcsa, az ágyubeszerzés pedig, a mint igen jól méltóztatik tudni, csakugyan visszanyúlik a megelőző kormányok idejébe és, ha emlékezetem nem csal, t. barátom a tavalyi delegáczióban kifejezést adott annak, hogy a tüzérségnek uj ágyukkal való felszerelését elodázhatatlan szükségletnek nem tekinti. A másik megjegyzés — és itt vagyok kénytelen megint attól a bizonyos szimptomatikus jellegtől fosztani meg ezen kormánynak gyarló és bűnös eljárását, a melyet a t. barátom lépten-nyomon felfedez — vonatkozott^ a beruházási kölcsönről való fejtegetéseimre. Én ott azt mondtam, hogy felmerült és komoly tanulmány tárgyát képezte az, vájjon ne válaszszuk-e a beruházás szükségletét két csoportra, akként, hogy a kisebb és gazdaságilag nem produktív tételeket hagyjuk a költségvetések rendes keretében és a valóban produktív, nagy kiadások részére pedig állítsunk fel egy uj típust, csináljunk egy uj kölcsönműveletet és valamely formában mint magyar beruházási czimletet hozzuk a piaczra. Ezen ideával azonban fel kellett hagynunk, mivel a pénzpiacz az orosz-japán háború következtében megromlott és 4%-nál kedvezőbb czimlet kibocsátása nem lett volna időszerű és lehetséges. Ebből következett az, hogy egyelőre maradjunk meg a beruházási műveletnél az eredetileg kontemplált financziális keretben és 4°/o járadék kibocsátása által fedezzük évről-évre a beálló presszáns szükségletet. Ugyanazt teszszük a beruházási szükségletnél, a mit, ha a pénzpiacz viszonyai meg nem változnak addig és ha a képviselőház megszavazza a katonai czélokra felveendő kölcsönt, tenni fogunk a katonai kölcsönökre vonatkozólag is. Ott is évről-évre a presszáns szükségletnek megfelelő összeget fogjuk 4%-os rente kibocsátásával fedezni mindaddig, a mig a világpiacz pénzviszonyai meg nem fogják engedni azt, hogy ezen kölcsöneink kedvezőbb kamatozású kölcsönre konvertáltassanak. Itt hiába vél t. barátom ismét különbséget látni a beruházási és katonai szükségletek között. Csalódott, midőn azt hitte, hogy mi a beruházási kölcsönnél más mértékkel mérünk, mint a katonai kölcsönnél, mert a pénzügyi kérdéseknek ezen két csoportjára nézve, a mi a hitelbeszerzést illeti, a kormány teljesen ugyanazon nyomon jár és egyforma elbánásban részesiti e kérdéseket. Ezek után csak pár rövid kijelentéssel kell az 1899 : XXX. t.-czikkről megemlékeznem, a melyre nézve készséggel elismerem, hogy törve-