Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-457

294 457. országos ülés 1904 Julius 7-én, csütörtökön. intézményből való kiküszöbölése, annak bármely intézmény körében szűkebb térre szorítása a fejedelem jogkörébe tartózhassák. (Élénk helyeslés a baloldalon.) A t. miniszterelnök ur azt mondja nagy emfázissal és nem csekély hatással, hogy Deák Ferenczről nem lehet feltételezni, vétenénk az ő emléke ellen, ha azt hinnők róla, hogy ó' szándékosan homályban hagyta azt, hogy a nyel? kérdésének elintézése a hadseregben kinek a hatáskörébe tartozik. Igaza van a t. miniszterelnök urnak. Vétenénk a Deák Ferencz emléke iránti kegyelet ellen, vétenénk az ő emlékének tartozó tisztelet ellen, hogyha mi azt tételeznék fel, hogy Deák Ferencz csak ugy implicite, kifejezett törvényhozási intézkedés nélkül, a nemzet elé állított, világos törvényszöveg nélkül, mintegy per implicationem és per inductionem a magyar állami nyelv hatályának korlátokat akart volna szabni, a nemzeti képviseletnek a kezéből az a fölötti őrködést ki akarta volna venni és egyedül a fejedelem jóakaratának körébe akarta volna adni, átjátszani. (Élénk helyeslés és taps a baloldalon és a középen.) Nincs itt homály, t. képviselőház, mert a magyar állami nyelv bárminemű korlátozását csak akkor fogom elismerni, hogyha nekem egyenesen és világosan ezt tartalmazó törvényt mutatnak. (Elénk helyeslés és taps a baloldalon.) Ismétlem, a legnagyobb méltatlanság bizonyos állapotoknak ideig-óráig való eltűréséből jogforrást akarni csinálni ós azt azoknak a halhatatlan férfiaknak ugy betudni, mint hogyha ők ekképen kerülő utón akarták volna a magyar nemzeti érvényesülés egyik hatalmas eszközét meggyengíteni. (Élénk helyeslés és taps a szélsöbaloldalon. Felkiáltások: így kell beszélni! Ez a beszéd!) Mondott a miniszterelnök ur azután olyant is, a mihez bizonyos mértékig és bizonyos korlátozással én is hozzájárulok, de a minek forniulázásában túlbuzgósága őt odaragadta, hogy olyan tételt állított fel, a melynek felállítása arról a helyről a nemzetre nézve egyenesen veszedelmes. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Az a helyes gondolat, a melynek a miniszterelnök ur kifejezést adott és a melyet én is osztok, az abban áll, hogy az a kapcsolat, melyet a pragmatika szankczió létrehozott Magyarország közt és az ő Felségének uralkodása alatt álló többi országok közt, ez a kapcsolat, ha az eredeti értelemben tartatik fenn, t, i, hogy Magyarország önálló államiságának összes attribútumai megóvatnak és a kapcsolat a kölcsönös és közös védelemnek következményeire szoríttassák: akkor az Magyarországra nézve igeniä a nemzeti biztosságnak, a nemzetközi erőteljes állásnak kútforrása, egyik biztositéka, a melyre én is nagy súlyt fektetek. De midőn e tételt odaformulázta a miniszterelnök ur, hogy a magyar nemzet csak addig marad fenn, a mig »tagja egy nagyhatalomnak*, itt már a t. miniszterelnök urat a túlbuzgóság elragadta, s legyen szabad ezzel szemben állítanom egy másik tételt, a mely ép oly igaz, a mennyire nem igaz, mert túlzást tartalmazó amaz : hogy t. i. a nagyhatalom csak addig áll fenn, mig magyar nemzeti erőre támaszkodik. (Elénk helyeslés és taps a baloldalon. Felkiáltások: Ez az igaz beszéd!) Gr. Tisza isfván miniszterelnök: Sohse vonta kétségbe senki! Arany igazság! Gr, Apponyi Albert: Mondott egymás tételt is a t. miniszterelnök ur, a melyet a maga általánosságában teljesen aláírok, és csak azt sajnálom, hogy ez nem érvényesült eddig gyakorlatilag, hogy t. i. hiba a vámközösségnek vagy a vám elkülönítésének kérdését főleg politikai szempontokból felfogni és abban a súlypontot nem tisztán a közgazdasági momentumokra fektetni. Hogy kinek részéről követtetett el eddig ez a hiba, hogy minő tényezők voltak azok, a melyek ennek a kérdésnek ilyen objektív, a politikai vonatkozásokból kihámozott, tisztán közgazdasági alapon való tárgyalását megnehezítették, annak vitatásába most nem akarok bocsátkozni. De magát a tételt elismerem, s beszédem folyamán lesz alkalmam megvizsgálni, hogy mennyiben van joga a t. miniszterelnök urnak, különösen ma, erre a tételre hivatkozni. Áttérve most a miniszterelnök urnak június 30-án elmondott beszédére, annak három fő részével kívánok foglalkozni. Az egyik rész azokból a megjegyzésekből áll, a melyeket a t, miniszterelnök ur az én pénzügyi kritikámmal szemben tett, állítván, hogy ez a kritika, a menyiben alapos volna, ugyanannyi joggal lett volna alkalmazható a Széli-kormány pénzügyi politikájára, a melyet pedig támogattam. Azután át fogok térni azokra, a miket a miniszterelnök ur a nemzetiségi kérdésre nézve az itt történt felszólalásokkal kapcsolatosan elmondott, és végül az 1899 : XXX. törvényczikknek azon kezelésére, a melyet a t. miniszterelnök ur elismerésre méltó őszinteséggel előttünk feltárt. A t. miniszterelnök ur az első részt, t. i, a pénzügyi kritikát illetőleg azt mondja, hogy ő csodálja, hogy én most kifogásolom a beruházási javaslatot, pedig alapjában ez ugyanaz, mint a melyet a Széli-kormány beadott; kifogásolom a tisztviselők fizetésének emelését, pedig ez a Széli-kormány javaslatától csak annyiban különbözik, a mennyiben némely részletben inkább szűkíti az egy körben történő fizetésemeléseket, de viszont kiterjeszti azokat a törvényhatósági és községi tisztviselőkre is. Épen ugy a katonai terheknek azon növekedése, a mely e kormány pénzügyi politikájának tulaj donképeni szignaturáját megadja, szerinte csak logikai következése azoknak a dolgoknak, a miket én a Széli-kormánynak megszavaztam vagy megszavaztam volna, ha egy időben nem lettem volna a ház elnöke. Ez, t. ház, igy igen plauzibilisen hangzik; csak az a különbség, hogy ezeknek a dolgoknak az az ilyen mértékben való simultaneitása, az az együttessóge nem jelent