Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-456

456. országos ülés 190k Julius 6-án, szerdán. 259 kimutassam, hogy a jelenlegi kormány nem követi azt a hagyományos nemzeti politikát, a melynek az volt a czélja, hogy a nemzetiségeket a magyar államhoz kösse, hogy azok rokonszenvét és szeretetét megnyerje. (Egy hang jóbbfelöl: Hiába!) Nem hiába. Ki fog tűnni mindjárt, hogy nem hiába. Az 1871-ik évi költségvetés tárgyalása alkalmával az akkori minisztérium a költségvetésbe felvett egy tételt azon ezélból, hogy Újvidéken egy túlnyomólag szerb nyelvű állami gimnázium létesíttessék, mert ezen nemzetiségi középiskolának létesítése az akkori minisztériumnak és a Deák-pártnak felfogása szerint egyenes következménye volt a nemzetiségi egyenjogúságról szóló törvény 17. §-ának. Deák Ferencz az akkor tartott beszédében erre vonatkozólag a következőket mondotta (olvassa): »Egyáltalában ha mi a nemzetiségeket megnyerni akarjuk, ennek nem az az útja, hogy őket minden áron magyarosítsuk, hanem az, hogy velük a magyar viszonyokat megkedveltessük. Mert kettő tisztán áll előttünk: kiirtani akarni őket istentelen barbárság volna még akkor is, ha nem volnának oly számosan, minélfogva őket megsemmisíteni lehetetlen. Ellenségeinkké tenni őket nem fekszik érdekünkben. Hasonló helyzetben vannak ők is. Ha ők elszakadhatnának ós egy nagy nemzetet képezhetnének : érteném a netalán erre irányzott törekvést; de az európai viszonyok közt ez lehetetlen. Mind a két félnek tehát arra kell törekednie, hogy együtt és egymás mellett minél jobb egyetértésben megéljünk. így fogván fel feladatunkat, helyeslem a minisztérium indítványát, hogy egy uj, kizárólag szerb gimnázium állíttatik fel.« A mint emiitettem, a minisztériumnak ezen intézkedése a nemzetiségi törvény 17. §-ának következménye volt. Deák Ferencz és pártja igy értelmezte a nemzetiségi törvénynek ezt a szakaszát. A nemzetiségi törvény ezen szakasza ma is érvényben van, legalább tudomásom szerint nincs egyetlenegy olyan törvény sem, a mely ezt a szakaszt hatályon kivül helyezte volna. Kérdem tehát a mélyen t. szabadelvű pártot, vájjon atörvónynjel összeegyeztethetőnek tartja-e Deáknak ezt a nézetét és hogy ha egy ilyen indítvány kerülne ma a t. ház elé, a többség megszavazná-e azt? (Felkiáltások jobb felöl: Nem!) Ez a »nem« mutatja azt, hogy a szabadelvű párt a nemzetiségi politika terén nem követi Deák Ferencznek álláspontját és hogy nem követi azt a hagyományos politikát, melynek hiányában a nemzetiségeket a magyar államhoz fűzni lehetetlen. Hogy Deák Ferencznek álláspontját még inkább megvilágítsam önök előtt, a kik azt mondják, hogy Deák Ferencz alkotásának és szellemének letéteményesei, bátor vagyok Deák Ferencznek még egy nyilatkozatát felolvasni. Nevezetesen az 1868. november 14-én tartott ülésben, mikor a vallás- és közoktatásügyi tárczának költségvetése volt szőnyegen, miután a dal- és zeneképezde támogatására egy 58,Ü00 forintos tétel szerepelt, fölállt az egyik szerb képviselő, Dimitrievics Milos, és azt az indítványt terjesztette elő, hogy pótlólag vétessék fel egy tétel 5000 forinttal az újvidéki szerb nemzeti szinház támogatására. Akkoriban a pénzügyminiszter takarékossági szempontból ezen indítvány ellen nyilatkozott. (Egy hang a jobboldalon : Okosan!) Pénzügyi szempontból lehet, hogy okosan, de lássuk már most, mit szólt ehhez Deák Ferencz, az önök politikai mestere? Deáknak ezen beszédéből a következő fontos kijelentéseket vagyok bátor felolvasni. (Olvassa) : »En a nemzetiségi kérdésben sem akarok más elvet követni, mint azt, a mit igazságosnak látok. Engem nem az fog vezetni ott is, hogy egyik vagy másik nemzetiség tagjai mennyire lesznek megelégedve, hanem az, hogy az igazság érzetét követvén, mennyire leszek én magam azon véleménynyel megelégedve, mely előadatik, az igazság szempontjából; de sehogy sem tudom megegyeztetni az igazsággal azt, hogy az állam, mely politikai tekintetben egységes és osztatlan magyar állam, magára a színházra, mint a magyar nyelvet művelő s egyáltalában művelődési intézetre egyedül és kizárólag csak egyik nyelvű és nemzetiségű nép számára adjon kölcsönt a közös adókból. Erre nézve én azt gondolom, hogy vagy mindegyikre, vagy egyikre sem. Ha nem vagyunk oly állapotban, hogy valamennyire adhassunk, akkor mondjuk ki, hogy kizárólag erre sem adunk. Ha ezen intézet oly alapú volna, hogy ott minden más nyelven is taníttatnék az ének, máskép állana a dolog. Én tehát azt óhajtom, hogy sem az, a mi a javaslatban van, sem az, a mi inditványoztatott, el ne fogadtassák. « Konklúziója pedig az, hogy töröljük ki az egészet, »mert nem akarok semmi igazságtalanságot elkövetni még akkor sem, ha belőle hasznot huzunk«. Ez volt Deák Ferencz álláspontja, ez volt Deák Ferencz igazsága. Ez az a hagyományos politika, a melyet a miniszterelnök ur állítólag követ, de melyről ki fogom mutatni, hogy a miniszterelnök ur bizony azt nem követi. Ez az az álláspont, a mely minket is megnyugtat, a melyet mi képviselünk és a melynek képviseletóért mi még a hazaárulás vádját is magunkra veszszük. Ennek a politikának azonban nem lett eredménye, mert Deák halála után ennek útjáról letértek. Ballagi Géza: Letértek a nemzetiségek is! Vlád Aurél: A nemzetiségek nem! De ha mi hibáztunk is, jogot adott ez arra, hogy a kormányok és az uralkodó pártok is hibázzanak? Ha mi letértünk az útról, ez önöket is feljogosította arra, hogy letérjenek ? Nem, akkor a magyar szovinizmus nem volt olyan nagy, 33*