Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-453

453. országos ülés 1904 július 2-án, szombaton. 173 T. képviselőház! Hogy végezzek a horvát kérdéssel, még csak azt vagyok bátor megjegyezni, hogy igaz, hogy az 1868: XXX. t.-czikk ugy hozatott meg, mint egy paktum, mint egy egyezség, a mely az utolsó paragrafus szerint csakis ugyanazon a módon, vagyis közös egyetértéssel változtatható meg, azonban én azt tartom, hogy ha mi azt akarjuk, hogy Magyarország és Horvátország között igazi testvéries viszony legyen, akkor ezen a törvényen mégis változtatást kell tennünk, mert ha ez igy marad, a mint most van, akkor mi egymást bajosan tudjuk megérteni. Nem akarok most ezzel a kérdéssel bővebben foglalkozni, csak két dolgot említek meg mint olyat, a mely, nézetem szerint, teljesen tarthatatlan. Az egyik az, hogy az a horvát bán, a ki ott a magyar kormány képviselője és helyettesitője, s a ki arra van hivatva, hogy ott Magyarország érdekeit képviselje, nem a magyar, hanem a horvát országgyűlésnek felelős. Bocsánatot kérek, hogyan lehessen valaki ellenőrző közeg olyan hatóság felett, a melynek ő felelős? (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) A másik, nézetem szerint, okvetlenül módosítást igénylő dolog az, hogy Horvátország közvetett választás utján küldi ide a maga követeit. Ennek, nézetem szerint, két hátrányos következménye van: az egyik az, hogy — a mint tapasztaljuk — pusztán a többségben lévő párt küldi ide a maga követeit, ugy hogy a horvát kisebbség, a horvát ellenzék, a maga panaszaival, sérelmeivel itt, illetékes helyen elő nem állhat; (Igaz! Ugy van! a szélsőhaloldalon.) a másik az, hogy mivel a horvát nemzet, a horvát választók a magyar képviselőházba követeket nem választanak, semmi közvetlen kapcsolat Magyarország és a horvát nemzet közt nincs; (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) mig ha ellenkezőleg ideküldenék a maguk követeit, legalább minden választás alkalmával tudnák azt, hogy ők Magyarországnak polgárai és az iránt tartoznak alattvalói hűséggel és szeretettel. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Magára a költségvetésre nézve pénzügyi szempontból nem valami sok megjegyezni valóm van. (Halljuk! Halljuk!) Komjáthy Béla igen t. képviselőtársam és barátom a párt megbízásából már igen behatóan és nagy szakismerettel foglalkozott a költségvetés pénzügyi részével. Néhány apróbb megjegyzést azonban itt is tennem kell. Lukács László pénzügyminiszter ur, midőn a f. évi költségvetést előterjesztette, 1904. év május 10-én tartott beszédében nagy elégtétellel hivatkozott az ő korábbi eljárásának helyességére, t. i. arra, hogy ő sohasem irányozta elő teljesen a várható bevételeket, hanem annál mindig milliókkal kevesebbet. Hát én először is ezt az eljárást nem tartom helyesnek és nem tartom parlamentárisnak. Nem tartom helyesnek azért, mert nézetem szerint az adózó közönségtől csak annyi szolgáltatást szabad és lehet kívánni, a mennyire okvetlenül szükség van. Azt a felülmaradó összeget az az adózó polgár sokkal jobban tudja felhasználni a maga gazdálkodása körében, mintha abból a kincstár pénztári készleteket gyűjt. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) Másodszor ezen a módon a parlamentnek tulajdonképeni adómegszavazási joga játszatik ki, a minthogy a miniszter ur nagy elégtétellel hivatkozik arra, hogy íme, midőn nem volt megszavazva költségvetés, milyen jók voltak a pénztári készletek, mert azokból lehetett a költségeket fedezni. Hát épen ott van a hiba, hogy megszavazott adó nélkül is lehet kormányozni; ez az, a mi ellenkezik a parlamentarizmus alapkövetelményével. Hiszen az ellen senkinek sincs kifogása, ha a t. miniszter ur egy-két millióval inkább kevesebbet irányoz elő, mint többet, mert hiszen beismerem, hogy még nagyobb hiba lenne, ha a bevételek az előirányzat alatt maradnának. De már engedelmet kérek, hogy olyan nagy különbségek merüljenek fel, mint a hogy azt az 1902. évi zárszámadás igazolja, hogy t. i. 41.200,000 koronával több volt a bevétel, mint az előirányzat, hát ennek már még sem volna szabad megtörténni. (Ugy van! Ugy van! a baloldalon.) A t. miniszter ur beszédének végén komoly intelemmel fordul hozzánk és azt mondja, hogy elérkeztünk a kiadások emelkedésének végső határvonalához, tovább nem mehetünk, mert különben bevételeinkből kiadásainkat fedezni képesek nem leszünk, és felhívja ugy a képviselőháznak, mint az egész ország lakosságágának úgyszólván a közreműködését arra nézve, hogy a takarékosság elvei költségvetésünkben érvényesüljenek. Nem akarom felolvasni ezt a beszédet; hiszen mindnyájan emlékszünk arra, a midőn azt mondta a miniszter ur, hogy sem ő, sem a kormány nem volt képes ellentáliani a képviselőház és a társadalom erős nyomásának. Már pedig bocsánatot kérek, ilyen mentséggel egy pénzügyminiszternek előállani nem szabad. A pénzügyminiszternek felelős kötelessége, hogy elsősorban ő őrizze az ország fizetési képességét, és ha azt veszélyeztetve látja, akkor neki le kell vonnia annak a konzekvencziáját, mint a hogy Széll Kálmán levonta akkor, a midőn a bosnyák okkupáczió alkalmával veszélyeztetve látta az ország pénzügyi egyensúlyát. A miniszter ur is ne ilyen tanácsokkal szolgáljon nekünk, hanem kormányfárfi módjára vesse fel a felelőség kérdését, és ha nem tudja keresztülvinni a maga jól megfontolt, helyes nézetét, hát akkor hagyja ott azt a bársonyszéket. A pénzügyi bizottság általános jelentésével szándékozom még röviden foglalkozni. A pénzügyi bizottság jelentésének bevezető részében azt mondja, hogy hozzáfogtunk a javaslat tárgyalásához, a melyet a szokottnál rövidebb időn át, de olyan behatóan, mint a mint a múlt éveknek költségvetését, tárgyaltunk. Nem aka-