Képviselőházi napló, 1901. XXVI. kötet • 1904. junius 23–julius 13.

Ülésnapok - 1901-453

172 455. országos ülés 1904 Julius 2-án, szombaton. Tisztelt képviseltársam hivatkozik Róbert Károlyra, hogy őt a horvát rendek megkoronázták. Hát igenis megkoronázták, de nem horvát, hanem magyar királynak. (Derültség balfelöl.) A kik a magyar históriával ismerősek, tudják azt, hogy az Arpád-báz kihaltával a római pápa jogot formált arra, hogy Magyarországnak, mint Mária országának ő adjon királyt. így kijelölte akkor Martel Károlyt, később azután fiát, Róbert Károlyt és a befolyása alatt álló, hozzá közelebb is fekvő dalmát és horvát főurakat nyerte meg elsősorban, a kik Róbert Károlyt Nápolyba be is hozták, meg is koronázták, de mondom: távolról sem horvát, hanem magyar királynak. De mi is az a Horvátország voltaképen? A kik egy kissé jártasok a magyar históriában, tudják azt, hogy az a három vármegye, a melyet most Szlavóniának neveznek, Pozsega, Verőcze és Szerem, már a honfoglaláskor Magyarországhoz tartozott és a Dráva és Száva közt fekvő egész vidék egészen a. Kapella hegyéig mind Szlavóniának, Tótországnak neveztetett és Horvátország csak a Száván túl volt. (Igaz! a szélsőbaloldalon.) Annyira különbözik Tótorszäg és Horvátország egymástól, hogy mig Szlavónia magyar forma szerint vármegyékre volt osztva, addig Horvátországban zsupánságok voltak és nem vármegyék, mely zsupánságok később egyes főuraknak birtokába kerültek és az oligarháknak a főfészkévé váltak. Ezek a horvát főurak igen sokáig nyugtalankodtak ott, még Zsigmond király idejében is, a mikor Erzsébet és Mária királynét el is fogták és Novigorád várába zárták, ahol az aurániai perjel, mint igaz magyar barát, a kinek utóda most a gyakovári püspök ur, hűségesen mellette állott mindvégig. Ezeket, mondom, mind ismerjük nagyon jól. Az igazi Horvátország a Száván túl feküdt és magában foglalta a volt horvát határőrvidék egy részét, Boszniának és Dalmácziának egy részét. Tett egy kijelentést a t. képviselő ur, a melyet Polónyi Géza képviselőtársam szóvá tett és helytelenített. Én erre vonatkozólag más nézeten vagyok. Nevezetesen Kovácsevics képviselő ur azt mondta, hogy hova lenne Horvátország Magyarország nélkül, hiszen akkor nem volna tengerpartja és valahányszor Magyarország Horvátországot elvesztette, azzal elveszett Fiume is. Én azt hiszem, Polónyi Géza képviselőtársam nem jól értette meg Kovácsevics képviselő ur nyilatkozatát; én legalább ugy értettem, hogy <3 ezt pusztán csak geográfiai szempontból gondolja, hogy mivel Fiume Magyarországgal közvetlen összeköttetésben nincsen, mi csak Horvátországon juthatunk oda. így értette azt, hogy ha Horvátországot elvesztenők, elvesztenők Fiumét is és ebben nem is találok kifogásolni valót. A t. képviselő ur azt mondja, hogy Magyarország és Horvátország közt unió van és hogy a horvát intelligenczia jelentékeny része azt perszonális uniónak tartja, szerinte azonban reálunió. Az én nézetem szerint azzal, a ki ezt a viszonyt perszonáluniónak tartja, szóba állani sem érdemes, mert az nincs tisztában a közjogi fogalmakkal. De nézetem szerint reáluniónak sem lehet mondani, mert a reálunió független államokat tételez fel, a melyek egymással szerződéses viszonyba lépnek. De Horvátország Magyarországgal egyenrangú állam sohasem volt, Horvátország mindig csak kapcaolt részt képezett. Hogy a horvát rendek, vagy helyesebben sziavon rendek, mert, mondom, Horvátországban vármegyék nem is léteztek, együttesen üléseztek és üléseik országgyűlésnek neveztettek, az igaz. Az a II. Lajos által kibocsátott 1525. évi királyi leirat, a mely nem ugyan Horvátország, hanem Szlavónia rendéihez szó), az igaz, diétának is nevezi az illető ülést. De ennek csak az az oka, hogy abban az időben a közjogi kifejezések preczizitására figyelemmel nem voltak. De hogy Horvátország és Szlavónia soha olyan országgyűléssel, a mely törvényeket hozott volna, a melyek aztán királyi szentesítést nyertek, nem bírt, ez egészen világos; ők hoztak határozatokat, statútumokat, de törvényeket nem. (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) T. képviselőtársam hivatkozik egy 1828. évi horvát országgyűlési határozatra, a mely szerinte ma is érvényben van és a mely szerint a horvátországi középiskolákban a magyar nyelvet tanítani kellene és kívánja, hogy ez a törvény, illetőleg határozat hajtassák végre. Nagyon Örülök t. képviselőtársam ezen óhajtásának, azonban nem szükséges nekünk egy 1828. évi horvát országgyűlési határozatra hivatkoznunk, itt van a mi országos törvényünk, az 1844 : II. törvényezikk, a mely azt mondja a 8. §-ában (olvassa): »ő Felsége már kegyelmesen elrendelte, hogy a magyar nyelv a kapcsolt részekbeli fő- és minden középiskolában (akadémia és gimnáziumokban) mint rendszerinti tudomány tanittassék.« Erre nézve van törvény, csak az a kár, hogy az végrehajtva nincs. (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Ha már hivatkoztam az ] 844: II. t.-czikkre, felolvasom annak még egy szakaszát. Ez ugyan semmi összeköttetésben a horvát viszonyokkal nincs, azonban mégis felolvasom, mivel az is az iskolákban használandó oktatási nyelvről intézkedik. Azt mondja a törvény 9. §-a (olvassa): »Ő Felsége méltóztatott kegyelmesen rendelkezni már az iránt is, hogy az ország határain belüli iskolákban a közoktatási nyelv a magyar legyen.« Milyen messze állunk ettől, t. képviselőház, még ma is! (Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) A t. miniszterelnök ur nagy dicsekvéssel emiitette fel a napokban, hogy a kormány elő akar terjeszteni egy javaslatot, a melyben benne lesz, hogy bizonyos körülmények között a magyar nyelvet is kell tanítani. De hogy minden magyar iskolában a közoktatási nyelv a magyar legyen, arról mi most még csak álmodozni sem merünk.